A világosság

   Abban az időben így  tanított Jézus: „Úgy szerette  Isten a világot,  hogy
   egyszülött Fiát adta oda, hogy aki  benne hisz, el ne vesszen, hanem  örök
   élete legyen.  Isten nem  azért küldte  Fiát a  világba, hogy  elítélje  a
   világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik
   ítélet alá, de aki nem  hisz, az már ítéletet  vont magára, mert nem  hitt
   Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez:

A világosság a világba jött, de  az
   emberek jobban szerették a sötétséget,  mint a világosságot, mert  tetteik
   gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot,
   és nem  megy  a világosságra,  nehogy  napvilágra kerüljenek  tettei.  Aki
   azonban  az  igazságot  cselekszi,   a  világosságra  megy,  hadd   jusson
   nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe.”
   Jn 3,16-21

   Elmélkedés:

   Első olvasásra úgy tűnhet, hogy  a mai evangéliumi szakasz a  Nikodémussal
   való párbeszéd része. Valójában az evangélista Jézus mondásaiból egy olyan
   beszédet formál, amely megvilágítja a beszélgetés témáját: a megváltás  és
   a szeretet titkát, a kereszt titkát.
   A hit Isten megismerésének útja. Isten megismerése során ráébredünk  arra,
   hogy legfőbb tulajdonsága a szeretet, sőt ő a szeretet. János apostol írja
   mintegy vallomásszerűen: „Megismertük a szeretetet, amellyel Isten  szeret
   bennünket, és mi hittünk a  szeretetnek” (Jn 4,16). Isten szeretete  akkor
   éri el tetőpontját, amikor az Atya elküldi  Jézust, a Fiút a világba és  ő
   feláldozza magát  a kereszten.  Bár bűneink  miatt ítéletet  és  büntetést
   érdemelnénk, s bár  oly sok rosszal  bántjuk meg Istent,  ő nem akar  ránk
   örökké haragudni, hanem kész megbocsátani. Nem akar minket elítélni, hanem
   a legvégsőkig elmegy annak érdekében, hogy megmentse az embert, megmentsen
   minket.  Ha  ennyire  határtalan  az  isteni  szeretet,  akkor  mi   miért
   méricskélünk  kicsinyesen,  amikor   e  szeretet   viszonzásáról  vagy   a
   felebaráti szeretetről  van szó?  Próbáljuk meg  utánozni Isten  nagylelkű
   szeretetét!
   Ha valóban hiszünk a Jézus kereszthalálában és feltámadásában megmutatkozó
   isteni szeretetnek, akkor egy új távlat nyílik meg számunkra, a hit  útja,
   amely a halálon és a feltámadáson keresztül az örök életre vezet.

APRÓ JELEK EGY LÁGY SZÉLBEN, MARSHA BURNS:

Ragadj meg mindent, ami életet ad, és felébreszt a szellemi szunnyadásból. Megadtam neked a kegyelmet ahhoz, hogy el tudd viselni a nehézségeket és a bizonytalanságot, de amik eddig leterheltek, annak nagy része mindjárt véget ér, és félreáll az útból, hogy átadja a helyet egy olyan időszaknak, ami nagy örömöt és békességet tud adni. Engedd, hogy felemeljelek, mondja az Úr.

Ézsaiás 42:9 A régebbiek már beteljesedtek, most újakat mondok. Még mielőtt kibontakoznak, tudatom veletek.

„Békesség nektek!”

   Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent  a
   tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben
   zárva tartották  az  ajtót. Belépett,  és  így szólt  hozzájuk:  „Békesség
   nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az  Úr
   láttára öröm töltötte  el a tanítványokat.  Jézus megismételte:  „Békesség
   nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak
   után rájuk  lehelt,  és így  folytatta:  „Vegyétek a  Szentlelket!  Akinek
   megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer,  s akinek nem bocsátjátok  meg,
   az nem nyer bocsánatot.”
   A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük,
   amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk
   az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha  nem
   érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel  oldalát,
   én nem hiszem!”
   Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük.
   Ekkor  újra  megjelent  Jézus,  bár  az  ajtó  zárva  volt.  Belépett   és
   köszöntötte őket: „Békesség nektek!”  Tamásnak pedig ezt mondta:  „Nyújtsd
   ide az ujjadat  és nézd a  kezemet! Nyújtsd  ki a kezedet  és érintsd  meg
   oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem  hívő!” Tamás így válaszolt: „Én  Uram,
   én Istenem!” Jézus ezt mondta neki:  „Most már hiszel, Tamás, mert  láttál
   engem. Boldogok, akik  nem láttak, és  mégis hisznek!” Jézus  még sok  más
   csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek  megírva
   ebben a  könyvben.  Ezeket  viszont  megírták,  hogy  higgyétek:  Jézus  a
   Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
   Jn 20,19-31

   Elmélkedés:

   Sebeink gyógyítója
   Balesetet  szenvedett  kisfiúval  siet   édesanyja  a  kórház   sürgősségi
   osztályára. A fiú úgy gondolta, az első tavaszi szép nap a legjobb alkalom
   felébreszteni  téli  álmából  kerékpárját  és  kipróbálni.  Óvatlan  volt,
   megcsúszott az  úton,  s  egyik  karját a  kézfejétől  a  válláig  csúnyán
   lehorzsolta. Az  orvos óvatosan  mozgatja  karját, aztán  megszólal:  „Úgy
   tűnik nem tört el  semmi, de azért megröntgenezzük.”  Aztán a nővér lép  a
   gyerekhez,  hogy  lemossa,   fertőtlenítse  karját.  Megfeszült   testtel,
   összeszorított foggal  várja a  műveletet. Minden  érintésre  felszisszen,
   összerándul a teste, mert annyira fáj  neki. Hiába a jótékony mozdulat,  a
   gyógyító szándékú  érintés, ő  csak a  fájdalmat érzi.  Édesanyja a  másik
   kezét  fogja,  neki  talán  még  jobban  fáj  minden  érintés.   Bizonyára
   mindannyian  voltunk  hasonló  helyzetben  gyerekkorunkban  vagy   később.
   Éreztük már, hogy ha sebeinkhez érnek eltölt minket a fájdalom.
   Magam elé idézem  Caravaggio híres festményét  a hitetlen Tamásról,  amint
   ujját mélyen a Jézus oldalán lévő  sebbe helyezi. Nem a bőrfelület  óvatos
   érintése ez,  hanem  egy  annál erőteljesebb  mozdulat.  Jézus  arcán  nem
   tükröződik fájdalom, mégis azt érezzük, hogy fáj neki Tamás  hitetlensége.
   Fáj neki, hogy egyik  apostola nem akart  hinni társainak, és  kételkedett
   abban, hogy ő valóban feltámadt és megjelent nekik. És ebben a  helyzetben
   Jézus akar  gyógyítani.  Ő,  a  megsebzett,  a  keresztre  feszített  akar
   gyógyítani. Ő, akinek szívét lándzsával döfték át, most gyógyítani  akarja
   Tamás hitetlenségét. Megengedi, hogy az apostol megérintse sebét, hogy  ez
   a tapasztalat végképp eloszlassa minden kételkedését.
   Az  apró  részletek  között  érdemes  odafigyelnünk  arra,  hogy  Tamás  a
   mutatóujjával érinti  meg  a  sebet. Jelképes  lehet  ez,  hiszen  mintegy
   rámutat a sebre, s ezzel felhívja figyelmünket, hogy nézzük mi is ezeket a
   sebeket, mint  a  halál  bizonyítékait a  feltámadt  testen.  A  keresztre
   feszítéskor szerzett sebek jelentőségéről a feltámadás után a  nagypénteki
   elmélkedésben  már  szót  ejtettünk.  Legyenek  ezek  a  mi  számunkra  is
   bizonyítékok!
   Caravaggio képén Jézus megragadja  Tamás apostol kezét  és szinte ő  húzza
   oda, érinti  oda a  lándzsa okozta  oldalsebhez. A  mai napon  Jézus a  mi
   kezünket is megfogja, s engedi, hogy megérintve bizonyosságot  szerezzünk.
   Egy gyerek  talán  csak  kíváncsiságból  tenne  ilyet,  ő  szeret  mindent
   megérinteni, ami szokatlan  vagy érdekes  számára. Mi  azzal a  szándékkal
   érintsük   a    feltámadt   Krisztus    oldalát,   hogy    meggyógyíthassa
   hitetlenségünket, eloszlassa  kételyeinket  és  megerősítse  feltámadásába
   vetett hitünket. Szava, felszólítása, bátorítása nem csupán Tamásnak szól,
   hanem nekünk is: „Nyújtsd ide az ujjadat  és nézd a kezemet! Nyújtsd ki  a
   kezedet és  érintsd meg  oldalamat!  Ne légy  hitetlen, hanem  hívő!”  (Jn
   20,27). Ne féljünk  megérinteni a  sebeket! Mert nem  ezzel okozunk  újabb
   fájdalmat  Jézusnak,  hanem  a  hitetlenségünkkel.  Engedjük,  hogy  hitet
   ébresszen bennünk!
   Lelki sebeink gyógyítására, bűneink megbocsátására egyedül Isten képes. Az
   Isteni Irgalmasságot ünnepeljük a mai  napon, amelyet Szent II. János  Pál
   pápa kezdeményezésére  tartunk  meg  minden  esztendőben  a  húsvét  utáni
   vasárnapon. Szemléljük ma Jézus sebeit, az irgalom forrását és a  szeretet
   jelét!

Jézus feltámadt,

   Miután húsvétvasárnap reggel  Jézus feltámadt,  először Mária  Magdolnának
   jelent meg, akiből (annak idején)  hét ördögöt űzött ki. Magdolna  elment,
   és elvitte  a  hírt a  gyászoló  és szomorkodó  tanítványoknak.  Amikor  a
   tanítványok meghallották, hogy Jézus  él, és hogy  Magdolna látta őt,  nem
   hitték el  neki.  Ezután  Jézus más  alakban  megjelent  két  tanítványnak
   útközben, amikor vidékre mentek. Ezek  visszatértek, és közölték a hírt  a
   többiekkel, de  ők nekik  sem  hittek. Végül  megjelent Jézus  a  tizenegy
   (apostolnak),   amikor   éppen    asztalnál   ültek.   Szemükre    vetette
   hitetlenségüket és  keményszívűségüket,  hogy  nem  hittek  azoknak,  akik
   látták őt feltámadása  után. Azután  így szólt hozzájuk:  „Menjetek el  az
   egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
   Mk 16,9-15

   Elmélkedés:

   A húsvéti  időszak evangéliumai  abban szeretnének  minket segíteni,  hogy
   eljussunk a  hitre.  A mai  rész  viszont  inkább a  hitetlenségről  és  a
   kételkedésről szól. Mária Magdolnának nem hisznek az apostolok, s továbbra
   is  szomorúak   Mesterük   halála   miatt.  A   két   emmauszi   tanítvány
   tanúságtételének sem hisznek, pedig itt már nem egyetlen személy esetleges
   képzelődéséről van szó, hanem  ketten állítják ugyanazt, tudniillik,  hogy
   találkoztak az Úrral és felismerték őt a kenyértörésben.
   Hiába tehát egy  másik személy  tanúságtétele és  hiába állítják  ugyanazt
   többen is, az  apostolok még  nem hisznek,  hanem személyesen  szeretnének
   meggyőződni a  feltámadásról.  Ez a  fajta  kételkedés azonban  nem  méltó
   Krisztus  tanítványaihoz,   s  ezért   Jézus  jogosan   veti  szemükre   a
   hitetlenségüket, amikor  megjelenik nekik.  A mi  hitetlenségünk  ugyanígy
   sérti őt. A hitetlenségből, a kételkedésből nem fakad semmiféle  küldetés.
   A történet világosan mutatja, hogy a hitre jutás mindenképpen  feltételezi
   a személyes találkozást a Feltámadottal.  Akik megkapták a hit  ajándékát,
   egyúttal abban  a  küldetésben  részesülnek,  hogy  a  világban  hirdessék
   Krisztus feltámadását. A feltámadás a legnagyobb örömhír, ez az evangélium
   lényege. Minden  emberi  kételkedésre  válasz  a  feltámadás  örömhíre.  A
   húsvéti találkozás ébresszen bennem hitet és tegyen a feltámadás tanújává!

Feltámadása után

   Feltámadása után  Jézus egy  alkalommal így  jelent meg  tanítványainak  a
   Tibériás-tó partján:  Együtt  voltak  Simon Péter  és  Tamás,  melléknevén
   Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus
   fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek
   halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak.
   De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a
   parton. A  tanítványok azonban  nem  ismerték fel,  hogy Jézus  az.  Jézus
   megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték.
   Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd
   találtok.” Kivetették a hálót,  s alig bírták  kihúzni a tömérdek  haltól.
   Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!”
   Amint Simon Péter meghallotta,  hogy az Úr az,  magára öltötte köntösét  –
   mert neki volt vetkőzve –, és be-ugrott a vízbe. A többi tanítvány követte
   a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze  a
   parttól, csak  mintegy  kétszáz  könyöknyire. Amikor  partot  értek,  izzó
   parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt  nekik:
   „Hozzatok a  halakból,  amelyeket  most fogtatok.”  Péter  visszament,  és
   partra vonta  a  hálót,  amely  tele  volt  nagy  halakkal,  szám  szerint
   százötvenhárommal, s bár ennyi  volt benne, nem szakadt  el a háló.  Jézus
   hívta őket:  „Gyertek,  egyetek!”  A tanítványok  közül  senki  sem  merte
   megkérdezni: „Ki vagy?”  – hiszen  tudták, hogy az  Úr az.  Jézus fogta  a
   kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a  halból is. Ez volt a harmadik  eset,
   hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak.
   Jn 21,1-14

   Elmélkedés:

   Néhány nappal a feltámadás után játszódik  az a jelenet, amikor a  halászó
   apostoloknak  megjelenik  Jézus  Tibériás  tavánál.  Azt  gondolják,  hogy
   életüket ugyanúgy  kell  tovább  folytatniuk, mint  azt  a  Jézussal  való
   találkozás és meghívásuk előtt  tették, ezért visszatérnek a  halászathoz.
   Erről az eseményről olvashatunk a mai evangéliumban. Az apostolok korábban
   már láthatták a feltámadt Jézust,  most mégsem ismerik fel azonnal,  hanem
   csak a csodálatos halfogást követően. A  csoda ebben az esetben olyan  jel
   számukra, amely segít a feltámadt Jézus megismerésében.
   A  találkozás  során   az  apostolok   egy,  a   jövőben  az   igehirdetés
   szempontjából nagyon fontos  dolgot tanulnak meg.  Egész éjszaka -  amikor
   Jézus nincs velük - halásznak, de munkájuk eredménytelen és egyetlen halat
   sem  tudnak  fogni.  Amikor  reggel  Jézus  megérkezik  és  megmondja  mit
   tegyenek, azonnal eredményessé válik fáradozásuk.
   Ehhez hasonlóan az igehirdetés, amely Jézus szavai szerint  emberhalászat,
   teljesen eredménytelen volna nélküle. Az apostolok és utódaik feladata  az
   emberhalászat, amelynek eredményessége nem az emberi cselekedetektől függ,
   hanem  magától  Jézustól.   Másik  evangéliumi   hasonlattal  szólva,   az
   igehirdetés  olyan  magvetés,  amelyet  az  emberek  Isten   küldötteiként
   végeznek, de a növekedést Isten adja.

BKESÉG NÉKTEK

   Abban az időben az Emmauszból  visszatért tanítványok beszámoltak az  úton
   történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor.  Míg
   ezekről  beszélgettek,   egyszer  csak   megjelent  köztük   (Jézus),   és
   köszöntötte őket:    Abban az időben az Emmauszból  visszatért tanítványok beszámoltak az  úton
   történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor.  Míg
   ezekről  beszélgettek,   egyszer  csak   megjelent  köztük   (Jézus),   és
   köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték,
   hogy szellemet látnak. De ő így  szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg,  és
   miért támad  kétely a  szívetekben? Nézzétek  meg kezemet  és lábamat!  Én
   vagyok. Tapintsatok meg és lássátok,  a szellemnek nincs húsa és  csontja,
   de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát.
   De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt
   hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?”  Adtak neki egy darab sült  halat.
   Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk:  „Ezeket
   mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie  mindannak,
   amit rólam  Mózes törvényében,  a prófétákban  és a  zsoltárokban  írtak.”
   Ekkor  megnyitotta  értelmüket,  hogy  megértsék  az  írásokat.  Majd  így
   folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és  harmadnap
   fel kell  támadnia a  halálból. Nevében  megtérést és  bűnbocsánatot  kell
   hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
   Lk 24,35-48

   Elmélkedés:

   Az apostolok  szinte a  saját szemüknek  sem akarnak  hinni, amikor  Jézus
   megjelenik nekik feltámadását  követően. Egyszerűen  nem akarják  elhinni,
   hogy aki meghalt, most élőként van köztük. Talán hitetlenkedve fogadták  a
   két emmauszi tanítvány  beszámolóját is arról,  hogy miként találkoztak  a
   Feltámadottal és hogyan ismerték fel őt. Kételyeiket Jézus azzal  oszlatja
   el, hogy  megmutatja nekik  sebhelyeit.  Olyan jelek,  bizonyítékok  ezek,
   amelyek egyértelműen mutatják, hogy a  keresztre feszített Jézus áll  most
   élőként apostolai előtt.  De Jézus  nem áll meg  annál, hogy  felismerteti
   magát övéivel, hanem  azonnal küldetést  ad nekik.  Ehhez szükséges  annak
   megértése, hogy miért történt  az Úr szenvedése  és feltámadása. E  jézusi
   küldetés tanúkká teszi őket.
   „Békesség nektek!” – így köszönti  a legtöbb alkalommal a feltámadt  Jézus
   azokat, akiknek megjelenik. A békesség tehát a halálon győzedelmeskedő  Úr
   ajándéka. A  Jézus által  elhozott béke  egykor eloszlatta  a  tanítványok
   félelmét s most szétoszlatja  a miénket is. Ez  a lelki békesség  alapozta
   meg azt,  hogy  az apostolok  bátran  hirdessék Krisztus  feltámadását,  s
   ugyanez tesz bennünket is tanúságtevőkké.  A békességből aztán lelki  öröm
   fakad és hit születik mindazokban, akik az első pillanatban még nem mertek
   hinni. A kételkedés és a csodálkozás  helyébe lép a krisztusi béke.  Vajon
   az én életemben is? Ijedtükben és félelmükben azt vélték,
   hogy szellemet látnak. De ő így  szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg,  és
   miért támad  kétely a  szívetekben? Nézzétek  meg kezemet  és lábamat!  Én
   vagyok. Tapintsatok meg és lássátok,  a szellemnek nincs húsa és  csontja,
   de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát.
   De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt
   hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?”  Adtak neki egy darab sült  halat.
   Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk:  „Ezeket
   mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie  mindannak,
   amit rólam  Mózes törvényében,  a prófétákban  és a  zsoltárokban  írtak.”
   Ekkor  megnyitotta  értelmüket,  hogy  megértsék  az  írásokat.  Majd  így
   folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és  harmadnap
   fel kell  támadnia a  halálból. Nevében  megtérést és  bűnbocsánatot  kell
   hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
   Lk 24,35-48

   Elmélkedés:

   Az apostolok  szinte a  saját szemüknek  sem akarnak  hinni, amikor  Jézus
   megjelenik nekik feltámadását  követően. Egyszerűen  nem akarják  elhinni,
   hogy aki meghalt, most élőként van köztük. Talán hitetlenkedve fogadták  a
   két emmauszi tanítvány  beszámolóját is arról,  hogy miként találkoztak  a
   Feltámadottal és hogyan ismerték fel őt. Kételyeiket Jézus azzal  oszlatja
   el, hogy  megmutatja nekik  sebhelyeit.  Olyan jelek,  bizonyítékok  ezek,
   amelyek egyértelműen mutatják, hogy a  keresztre feszített Jézus áll  most
   élőként apostolai előtt.  De Jézus  nem áll meg  annál, hogy  felismerteti
   magát övéivel, hanem  azonnal küldetést  ad nekik.  Ehhez szükséges  annak
   megértése, hogy miért történt  az Úr szenvedése  és feltámadása. E  jézusi
   küldetés tanúkká teszi őket.
   „Békesség nektek!” – így köszönti  a legtöbb alkalommal a feltámadt  Jézus
   azokat, akiknek megjelenik. A békesség tehát a halálon győzedelmeskedő  Úr
   ajándéka. A  Jézus által  elhozott béke  egykor eloszlatta  a  tanítványok
   félelmét s most szétoszlatja  a miénket is. Ez  a lelki békesség  alapozta
   meg azt,  hogy  az apostolok  bátran  hirdessék Krisztus  feltámadását,  s
   ugyanez tesz bennünket is tanúságtevőkké.  A békességből aztán lelki  öröm
   fakad és hit születik mindazokban, akik az első pillanatban még nem mertek
   hinni. A kételkedés és a csodálkozás  helyébe lép a krisztusi béke.  Vajon
   az én életemben is?

Emmausz nevű faluba mentek,

   Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy

Emmausz nevű faluba  mentek,
   amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra  (két-három óra járásnyira)  fekszik.
   Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek
   és vitatkoztak,  egyszerre  maga  Jézus közeledett  feléjük,  és  hozzájuk
   szegődött. Ők azonban  nem ismerték  meg őt,  mert látásukban  akadályozva
   voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással
   útközben?” Erre szomorúan megálltak,  és egyikük, akit Kleofásnak  hívtak,
   ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben,  aki
   nem tudja, mi történt ott ezekben  a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért,  mi
   történt?”
   Azok ezt felelték:  „A názáreti Jézus  esete, aki szóban  és tettben  nagy
   hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink
   kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi
   azt reméltük, hogy ő váltja meg  Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek,  már
   három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart  bennünket.
   Hajnalban a  sírnál voltak,  de nem  találták ott  a holttestét.  Azzal  a
   hírrel  tértek  vissza,  hogy  angyalok  jelentek  meg  nekik,  akik   azt
   állították, hogy  él. Közülünk  néhányan el  is mentek  a sírhoz,  és  úgy
   találtak mindent,  ahogyan  az asszonyok  mondták,  őt magát  azonban  nem
   látták.”
   Jézus erre így szólt: „Ó,  ti oktalanok és késedelmes szívűek!  Képtelenek
   vagytok hinni abban, amit a  próféták jövendöltek! Hát nem ezeket  kellett
   elszenvednie a Messiásnak,  hogy bemehessen  dicsőségébe?” Azután  Mózesen
   kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta,  ami az írásokban őróla  szól.
   Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna
   menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik,  és
   lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor  asztalhoz
   ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és  odanyújtotta
   nekik. Erre megnyílt a szemük, és  fölismerték. De ő eltűnt előlük.  Akkor
   azt mondták egymásnak:  „Ugye lángolt a  szívünk, amikor útközben  beszélt
   hozzánk, és kifejtette az  írásokat?” Még abban az  órában útra keltek  és
   visszatértek  Jeruzsálembe.  Ott  egybegyűlve  találták  a  tizenegyet  és
   társaikat.  Azok  ezzel  fogadták  őket:  „Valóban  feltámadt  az  Úr,  és
   megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan
   ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
   Lk 24,13-35

   Elmélkedés:

   A húsvéti ünnepek befejeződtek Jeruzsálemben. Az ünnepre érkező zarándokok
   hazatértek. Az ünnep előtti napon Jézus meghalt, élete véget ért. Vasárnap
   reggel az  asszonyok, akik  a  sírhoz mentek,  még  az Úr  holttestét  sem
   találták meg. A  Jézus-esemény lezárult.  Nincs értelme  tovább maradni  a
   városban, gondolja a két  tanítvány, akik reményvesztetten indulnak  haza,
   Emmauszba.
   Esetük jól példázza,  hogy milyen csalódást  jelentett Jézus követőinek  a
   nagypénteki szégyenteljes kereszthalál. S ebből a csüggedésből még az  sem
   tudja felrázni őket, hogy az asszonyok azt állították, hogy Jézus él.  Sőt
   miután egyes  apostolok szintén  üresnek találták  a sírt,  még ennek  sem
   hisznek. Útközben, amikor találkoznak Jézussal, lángol ugyan a szívük,  de
   mégsem jutnak  el  a felismerésre.  A  kenyértörés az  az  esemény,  amely
   megnyitja szemüket, s új megvilágításba helyez minden korábban  történtet.
   Amikor Jézus megtöri a kenyeret és odanyújtja az emmauszi  tanítványoknak,
   ezt oly  módon  teszi,  ahogy  senki  más.  A  megvilágosodás  élménye,  a
   felismerés öröme  azonnal  arra  indítja  őket,  hogy  örömüket  megosszák
   másokkal, ezért visszasietnek az apostolokhoz Jeruzsálembe.
   A Krisztussal  való  találkozás  a  szentáldozásban  mindannyiunk  számára
   lehetséges, hiszen  az Oltáriszentségben  Jézus valóságosan  jelen van.  A
   szentáldozás  engem  is  arra   indít,  hogy  tanúságot  tegyek   Krisztus
   jelenlétéről.

Húsvétvasárnap reggel

   Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál.  Amint
   ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste  feküdt,
   két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a
   másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert  elvitték
   az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel  hátrafordult,
   és íme, Jézus állt  előtte. Nézte, de  nem ismerte föl,  hogy ő az.  Jézus
   megkérdezte: „Asszony,  miért  sírsz?  Kit keresel?”  Mária  Magdolna  azt
   hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el,  mondd
   meg, hová  tetted,  hogy  magammal vihessem.”  Jézus  erre  megszólította:
   „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass!  –
   felelte  Jézus.  –  Még   nem  mentem  föl  az   Atyához.  Te  most   menj
   testvéreimhez, és vigyél  hírt nekik!  Fölmegyek az  én Atyámhoz  és a  ti
   Atyátokhoz, az  én  Istenemhez  és  a  ti  Istenetekhez.”  Mária  Magdolna
   elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És  elmondta,
   amit az Úr üzent.
   Jn 20,11-18

   Elmélkedés:

   A  húsvéti  időben  a  feltámadt  Jézussal  való  találkozások  adják   az
   evangéliumok alaptémáját. E találkozások azt bizonyítják, hogy  lehetséges
   eljutni a  hit látásmódjára,  s  ennek köszönhetően  felismerhetővé  válik
   Jézus. A mai  evangéliumi történet kezdetén  az üres sír  mellett álló  és
   sírdogáló Mária  Magdolnáról van  szó, aki  az elbeszélés  végén már  nagy
   örömmel siet, hogy  megvigye a  feltámadás hírét  a tanítványoknak.  Mária
   Magdolna  magatartását  egészen   rövid  idő  alatt   változtatja  meg   a
   Feltámadottal való  találkozás,  amely  a  csalódott  sírásból  kimozdítva
   elvezeti őt a felismerésre és a hitre.
   A találkozás első  pillanataiban azonban ő  is csak egy  kertészt lát,  de
   amikor az Úr nevén szólítja, megnyílik  szeme és felismeri Jézust. Amíg  a
   halottra emlékezik és  a halottat  keresi, addig  szemét, értelmét  homály
   takarja. A szeretett személy  elvesztése miatt érzett  fájdalom útja és  a
   könnyek útja e megszólítással véget ér, és ekkor kezdődik el számára a hit
   útja, a feltámadás hirdetésének útja, az öröm útja.
   Ezt a látásmódot, a hit látásmódját kellene megtanulnom Mária Magdolnától,
   hogy  felülemelkedhessek  csalódottságaimon  és  Krisztus   feltámadásának
   lelkes hirdetője  legyek  a  világban.  Ha  ezekben  az  örömteli  húsvéti
   napokban elindulok, hogy  keressem az Urat,  egészen biztos, hogy  egyszer
   csak mellém lép, rám tekint és nevemen szólít.