Az erős ember fegyveresen őrzi házát.

   Egy alkalommal Jézus egy  néma emberből űzött ki  ördögöt. Amint az  ördög
   kiment, a néma megszólalt. A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt
   mondták: „Belzebubnak,  az ördögök  fejedelmének  segítségével űzi  ki  az
   ördögöket.” Mások próbára  akarták tenni,  és égi  jelet követeltek  tőle.
   Jézus belelátott gondolataikba, és  így szólt hozzájuk: „Minden  önmagában
   meghasonlott ország elpusztul, és  ház házra omlik.  Ha a sátán  önmagában
   meghasonlott, hogyan állhat  fönn az  országa? Ti  ugyanis azt  mondjátok,
   hogy Belzebub  segítségével  űzöm  ki  az ördögöket.  Ám  ha  én  Belzebub
   segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket, a ti fiaitok kinek a  segítségével
   űzik ki? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával  (vagyis
   Isten erejével) űzöm ki az ördögöt, akkor bizonyára elérkezett hozzátok az
   Isten országa. Az erős ember fegyveresen őrzi házát. De birtoka csak addig
   van biztonságban,  amíg el  nem  jön az,  aki  erősebb nála.  Ez  legyőzi,
   elveszi fegyverzetét,  amelyben bízott,  és  szétosztja a  zsákmányt.  Aki
   nincs velem, az ellenem van; aki nem gyűjt velem, az szétszór.”
   Lk 11,14-23

   Elmélkedés:

   A sikeres  ördögűzések  láttán  egyesek azt  állítják,  hogy  a  gonosszal
   szövetkezve teszi ezeket a  csodákat. E gondolkodás belső  ellentmondására
   világít rá Jézus, amikor visszautasítja  e képtelen vádat. Az  ördögűzések
   azt mutatják nekünk, hogy Isten felveszi  a harcot az emberi lelket  fogva
   tartó sötét erőkkel és  képes ezeket legyőzni. Jézus  miértünk is küzd  és
   azt szeretné,  ha  bűneink nem  tartanának  minket fogva,  hanem  szabadon
   szeretnénk Istent.  A küzdelmet  nem csupán  neki kell  megvívnia  lelkünk
   üdvösségéért, hanem nekünk  is. Isten segítségével  képes vagyok  legyőzni
   magamban a rosszat.
   Sokan elkeserednek időnként, amikor a  bűn és a gonosz elleni  küzdelmüket
   hiábavalónak ítélik.  Úgy  gondolják, hogy  fölösleges  az  erőfeszítésük,
   hiszen a  rossz erősebb  felettük. E  reménytelen gondolkodás  is nemde  a
   gonosz műve?
   A bennünk lakó gonosz állandóan arra kísért, hogy bűnt kövessünk el.  Arra
   kísért, hogy tagadjuk meg Isten szeretetét, forduljunk el a Teremtőtől s a
   teremtett dolgokat istenítsük. A  gonosz teljesen leköti  gondolkodásunkat
   és gúzsba  köti  cselekedeteinket,  leszűkíti  energiáinkat,  megbéklyózza
   akaratunkat.  A   gonosz  elveszi   emberi   szabadságunkat,  és   a   bűn
   rabszolgájává tesz minket. Isten képes arra, hogy megszabadítson bennünket
   a gonosz hatalmától. Visszaadja erőnket, akaratunkat és energiánkat,  hogy
   azokat szabadon a jó szolgálatába állíthassuk.

„Keljetek fel, és ne féljetek!”

   Abban az  időben:  Jézus  maga  mellé vette  Pétert,  Jakabot  és  (ennek)
   testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott  elváltozott
   előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér
   lett, mint  a fény.  És  íme, megjelent  nekik  Mózes és  Illés:  Jézussal
   beszélgettek. Ekkor  Péter  így  szólt  Jézushoz:  „Uram,  jó  nekünk  itt
   lennünk! Ha akarod,  felállítok itt  három sátrat,  neked egyet,  Mózesnek
   egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő  borította
   be őket, és  a felhőből egy  hang hallatszott: „Ez  az én szeretett  Fiam,
   akiben kedvem  telik.  Őt  hallgassátok!” Ennek  hallatára  a  tanítványok
   földre  borultak  és  nagyon  megrémültek.  De  Jézus  odament   hozzájuk,
   megérintette őket, és ezt mondta:  

„Keljetek fel, és ne féljetek!”  Amikor
   szemüket fölemelték,  nem láttak  mást, csak  Jézust egymagát.  A  hegyről
   lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg
   az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”
   Mt 17,1-9

   Elmélkedés:

   Felfelé nézünk
   Fiatalokkal  kirándulunk  a  Somló-hegyen.   A  hegy  lábához  érve   nagy
   lendülettel indulunk felfelé gyalog, mert  vonz minket a magasság.  Amikor
   felérünk, nem kívánkozunk hamar lefelé, visszafelé indulni. Jó megpihenni,
   rácsodálkozni fentről a világra. Jó messze nézni, távolba s jövőbe  látni,
   az eljövendőről  elmélkedni,  közelebb  lenni  az  éghez.  A  kilátóból  a
   horizontot figyelve  a föld  és az  ég  összeolvad, s  bár a  szemem  mást
   parancsol, értelmem  mégis megkülönbözteti,  hogy mi  van fent  és mi  van
   lent. Talán  még gyerekkorunkban  kezdtük el  e megkülönböztetést,  amikor
   pólyás gyermekként a kiságyból felnéztünk édesanyánkra. Minden jót, minden
   szeretetet,  minden  gondoskodást,   minden  biztonságot  felülről,   tőle
   vártunk, tőle  kaptunk. E  gyermeki lelkülettel  tekintünk felnőttként  is
   mindig az  ég felé,  minden jót,  szeretetet, gondviselést,  megbocsátást,
   üdvösséget Istentől várva.  Mert idővel megtanultuk,  hogy a lenti  dolgok
   alantasak, a fentiek fenségesek, s  csak a sátán törekszik összekeverni  e
   két világot, hogy összezavarjon minket. A hegyen nem csak a tér különül el
   fentre és  lentre, hanem  azt érezzük,  hogy titokzatos  módon az  idő  is
   kettéválik  mulandóra  és   örökkévalóra.  Itt  megfeledkezve   hétköznapi
   gondjainkról  és   mulandó   vágyainkról  mintha   jobban   figyelnénk   a
   maradandóra, az örökre, az el nem évülőre.
   A  második  nagyböjti  vasárnap  negyedik  kiválasztottként   csatlakozunk
   Péterhez, Jakabhoz  és  Jánoshoz,  hogy felmehessünk  Jézussal  a  hegyre.
   Felmegyünk,  mert  fenséges  dolgokat  szeretnénk  látni,  az  Úr   isteni
   dicsőségét a  színeváltozáskor. Szívünkben  érezzük a  vágyat, hogy  minél
   többet együtt kellene lennünk Jézussal, s  ez különösen is igaz a  mostani
   nagyböjti időszakra. Mondjuk ki: jó vele lenni, jó a közelében lenni,  jó,
   ha jelen van életünkben. Felmegyünk a hegyre, amely a hagyomány szerint  a
   Tábor-hegy volt,  s  onnan  felfelé  nézünk,  az  örökkévalóra  tekintünk,
   bepillantást nyerünk a mennyországba. Megértjük, hogy milyen dicsőség  vár
   Jézusra szenvedését  követően  a  feltámadás  által, s  mi  vár  ránk,  ha
   Krisztussal élünk  és halunk  meg,  amikor minket  is feltámaszt  az  örök
   életre az Atya. Néha gyengülni érezzük feltámadásba vetett hitünket,  néha
   a feltámadás reménye elhalványodik szívünkben. Az ilyen helyzetekben  erőt
   ad nekünk az élmény, az Isten-látás élménye, amelyben csak egy hegyen, egy
   lelki magaslaton részesülhetünk.
   A ma olvasott  Máté szerinti  változat ugyan  nem tesz  említést róla,  de
   Lukács evangéliumában  szerepel, hogy  Jézus a  hegyen Mózessel  és  Illés
   prófétával „az  ő  eltávozásáról beszélt,  amelyet  Jeruzsálemben  készült
   beteljesíteni” (Lk 9,31). Az  „eltávozás” alatt mindazokat az  eseményeket
   kell értenünk, amelyek  Jézussal történtek élete  utolsó napjaiban,  tehát
   szenvedésére és halálára kell gondolnunk.  A mi Urunk tehát tudja,  milyen
   sors vár rá, mit kell elszenvednie az emberi gonoszság és gyűlölet  miatt.
   Lejön a hegyről és elindul Jeruzsálem  felé, elindul a szenvedés útján,  a
   kereszthalálhoz vezető úton. Elindul és végigmegy azon az úton, amelyet  a
   mennyei Atya  jelölt  ki  számára.  Nem menekül  el,  nem  keres  könnyebb
   lehetőséget, nem  akarja későbbre  halasztani az  eseményeket. Az  Atyának
   való engedelmesség és az  emberek iránti szeretet vezeti  ezen az úton,  a
   megváltás útján.
   Az én számomra  az a  kérdés, hogy  végigmegyek-e Jézussal  ezen az  úton?
   Felveszem-e  életem  keresztjét   és  a   Krisztustól  tanult   türelemmel
   hordozom-e  azt?  Vállalom-e   a  gyengeség,  a   betegség,  a   szenvedés
   keresztjét?  Milyen  lelkülettel  viselem  azokat  a  bántalmazásokat   és
   üldözéseket, amelyek hitem miatt érnek?  Ha hűséges maradok Krisztushoz  a
   szenvedésben, abban a dicsőségben fogok részesülni, amelyben ő részesült a
   feltámadásban.

Szeresd felebarátodat

   A hegyi beszédben  Jézus így szólt  tanítványaihoz: „Hallottátok a  (régi)
   parancsot:

Szeresd  felebarátodat és  gyűlöld ellenségedet!  Én pedig  ezt
   mondom nektek:  Szeressétek ellenségeiteket!  Tegyetek jót  azokkal,  akik
   gyűlölnek  titeket!  Imádkozzatok  azokért,  akik  üldöznek  és  gyaláznak
   titeket, hogy gyermekei legyetek  mennyei Atyátoknak, aki fölkelti  napját
   jókra és gonoszakra, és esőt ad  mind az igazaknak, mind a bűnösöknek.  Ha
   ugyanis csak azokat szeretitek,  akik titeket szeretnek,  ugyan mi lesz  a
   jutalmatok? Nem teszik meg ezt a vámosok is? És ha csak a  testvéreiteknek
   köszöntök, mi az, amivel többet tesztek? Nem teszik meg ezt a pogányok is?
   Ti legyetek  olyan  tökéletesek,  mint  amilyen  tökéletes  a  ti  mennyei
   Atyátok!”
   Mt 5,43-48

   Elmélkedés:

   Jézus szeretet-parancsa akkor  éri el a  csúcspontját, amikor azt  mondja,
   hogy túl  az  Isten  iránti  és  az  emberek  iránti  szereteten,  még  az
   ellenségeinket  is  szeretnünk  kell.  Nem  reménytelen  elképzelés  ez  a
   részéről, hanem  egy olyan  stratégia,  amely lemond  az erőszakról  és  a
   bosszúról, s  hisz abban,  hogy a  jóval, mint  erkölcsi erővel  le  lehet
   győzni a rosszat. A bántalmak és az üldözések türelmes elviselése  ugyanis
   egy  idő  után  zavarba  ejti  azokat,  akik  azt  vélik,  hogy  erőszakos
   eszközökkel el lehet törölni a vallásosságot. Az ellenség szeretete  olyan
   tanúságtétel,  amely  a  világ  számára,  a  nem  hívők  számára  teljesen
   érthetetlen, de  mégis Isten  szeretetéről tanúskodik.  Ezt bizonyítja  az
   Egyház vértanúinak  példája, akik  meg tudtak  bocsátani  bántalmazóiknak,
   Jézusért képesek voltak elviselni a legszörnyűbb szenvedéseket és a halált
   is, s akiknek tanúságtétele sokakat erősített meg a Jézus melletti hűséges
   kitartásban.
   A szeretet gyakorlásában nem  lehetünk személyválogatók, miként Isten  sem
   az, hanem mindenkinek felkínálja kegyelmét. Törekedjünk a tökéletességre a
   szeretet gyakorlásában  mindenki iránt!  Egyedül ezzel  tudjuk legyőzni  a
   rosszat. Szeretettel,  amely  nem marad  érzelem,  hanem képes  jót  tenni
   mindenkivel. Felejtsük  el  a  bosszút, a  megtorlást,  a  rosszindulatot!
   Törekedjünk a tökéletes szeretet elérésére!

Bizony, mondom neked,

   A hegyi beszédben  Jézus így  szólt tanítványaihoz: Ha  igaz voltotok  nem
   múlja felül az írástudókét és a  farizeusokét, nem juthattok be a  mennyek
   országába. Hallottátok, hogy a  régieknek ezt mondták:  „Ne ölj!” Aki  öl,
   méltó az ítéletre. Én  viszont azt mondom nektek,  hogy méltó az  ítéletre
   mindaz,  aki  haragszik  testvérére.  Aki  azt  mondja  testvérének:   „Te
   esztelen!”,  méltó  a  főtanács  ítéletére.  Aki  pedig  azt  mondja:  „Te
   istentelen!”, méltó  a  kárhozat  tüzére. Ha  tehát  ajándékot  akarsz  az
   oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami  panasza
   van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki
   testvéreddel.  Csak  azután  térj   vissza,  hogy  bemutasd   áldozatodat!
   Ellenfeleddel szemben légy békülékeny, amikor  még úton vagy vele,  nehogy
   átadjon a bírónak,  a bíró pedig  a börtönőrnek, és  a börtönbe  vessenek.
   Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó garast is meg  nem
   fizeted.
   Mt 5,20-26

   Elmélkedés:

   Jézus korában a farizeusok számítottak a leginkább vallásos csoportnak.  A
   nép  körében  arról  voltak  ismertek,   hogy  a  vallási  törvényeket   a
   legmesszebbmenőkig megtartják.  Bár  az emberek  tisztelték  őket  emiatt,
   Jézus mégsem volt elégedett vallásos magatartásukkal, mert sokszor csak  a
   parancsok külső megtartására törekedtek, s  nem állt szívükhöz közel  azok
   tartalma.  Jézus  rögtön  észrevette,  hogy  inkább  keresték  az  emberek
   tetszését, mint Istenét. Jézus azt szeretné, hogy e  látszat-vallásosságot
   felülmúlja az ő  tanítványainak a  vallásos magatartása. Az  ő követői  ne
   csupán a külső cselekedetekre  figyeljenek, hanem gondolataikra és  szívük
   szándékára is. Az  igazi vallásosság  mozgatórugója csak  az Isten  iránti
   őszinte szeretet lehet.
   Mivel tudjuk felülmúlni a farizeusi  törvénytiszteletet? Mi az a  többlet,
   amely Isten előtt igazzá tesz minket? Mi az, ami nem hiányozhat  belőlünk,
   ha a mennyek országába akarunk jutni? Az evangéliumban felsorolt példák  a
   testvéri szeretetre  és  az irgalmasságra  irányítják  figyelmünket,  mint
   olyan értékekre, amelyek élettel  töltik meg embertársainkkal és  Istennel
   való kapcsolatunkat. A szeretet hiánya és a harag megmérgezi az emberekhez
   való viszonyunkat. A megbocsátás  hiánya pedig megakadályozza, hogy  Isten
   elé álljunk,  aki  azt várja  tőlünk,  hogy legyünk  irgalmasok  másokhoz,
   ahogyan ő irgalmat gyakorol velünk.

„Kérjetek, és adnak

   A hegyi  beszédben Jézus  így szólt  tanítványaihoz:

„Kérjetek,  és  adnak
   nektek; keressetek,  és találtok;  zörgessetek, és  ajtót nyitnak  nektek.
   Mert aki  kér,  az kap;  aki  keres, az  talál;  aki zörget,  annak  ajtót
   nyitnak. Kicsoda az közületek, aki fiának követ ad, amikor az kenyeret kér
   tőle? Vagy ha  halat kér, ki  ad kígyót neki?  Ha tehát ti  – bár  rosszak
   vagytok – tudtok jót  adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább  jót ad a  ti
   mennyei Atyátok azoknak, akik kérik  őt. Amit tehát akartok, hogy  veletek
   tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! Ez ugyanis a mózesi törvény  és
   a próféták tanítása.”
   Mt 7,7-12

   Elmélkedés:

   Az ima és az Istenhez intézett kérések hatásáról és hatékonyságáról beszél
   Jézus. E  részlet  mintegy  kiegészíti  a  Miatyánk  megtanításáról  szóló
   szakaszt, amiről kedden olvastunk. Egyszerű szavakat használ: „Kérjetek és
   adnak nektek” (Mt 7,7).
   Könnyen azt  gondolhatnánk  ez alapján,  hogy  a mi  imánktól  vagy  annak
   minőségétől, esetleg  mennyiségétől függ  a  kérések teljesítése,  de  nem
   erről van szó.  Imáink és  kéréseink hatása  nem rajtunk  múlik, hanem  az
   Isten  jóságától  függ.   Nem  azért  teljesülnek   kéréseink,  mert   jól
   imádkozunk, hanem azért, mert az  Atya jóságos hozzánk. Ezt világítja  meg
   Jézus példázata  az apáról,  aki  gyermekeinek mindig  jót ad.  Isten  nem
   érdemünk miatt, hanem önmaga jóságából és szeretetéből fakadóan ad  nekünk
   minden jót, ami lelkünk javára szolgál.
   „Kérjetek, és adnak nektek” – mondja Jézus. A nagyböjti időben e  szavakat
   arra is  vonatkoztatjuk, hogy  ha  Isten irgalmát  kérjük, akkor  azt  meg
   fogjuk  kapni.  Az   Egyháznak  szüntelenül  hirdetnie   kell  az   isteni
   irgalmasságot, hogy az  emberek tudatában és  emlékezetében állandóan  ott
   legyen az irgalmas Isten arca. Az irgalom új lehetőséget nyit számunkra és
   reményt ad,  amely  megvéd  a  kétségbeeséstől.  Van  kiút  a  bűnös  élet
   állapotából, van lehetőség  arra, hogy  új életet  kezdjünk. Fedezzük  fel
   Isten irgalmát és kérjük bocsánatát vétkeinkért!

Engedelmeskedj ma!

 Engedelmeskedj ma!

Sokan gondolják úgy tévesen, hogy amikor a Szent Szellem indítja őket valamire, egy darabig figyelmen kívül hagyhatják azt, és később engedelmeskedhetnek Neki, amikor úgy érzik, megfelelő az időpont. Azt gondolják: "Tudom, hogy nem helyes, amit teszek. Tudom, hogy helytelen az életmódom, de még egy darabig folytatom, aztán később rendbe rakom a dolgokat az Úrral." Figyelmeztetlek, az egy nagyon veszélyes játék. Isten azt mondja, hogy amikor visszautasítod a vezetését, a szíved megkeményedik. Nem arról van szó, hogy Isten megvonta a kegyelmét tőled. Nem is arról, hogy nem bocsát meg neked, ha Hozzá fordulsz. Hanem arról, hogy az a bűn megkeményíti a szívedet, és nem fogod meghallani Isten hangját. Ez történt Izrael gyermekeivel is. Isten mindig megmondta nekik, mit tegyenek, de ők nem engedelmeskedtek. Amikor be akarta vinni őket az Ígéret Földjére, és azt mondta nekik, menjenek be és foglalják el, nyíltan visszautasították. Természetesen úgy gondolták, alapos indokuk van erre. Annyira teljesek voltak félelemmel és hitetlenséggel, hogy azt hitték, elpusztulnak, ha megteszik, amit Isten mondott. De tudod, nem számít, milyen jó érvekkel támasztod alá, hogy miért nem engedelmeskedsz Istennek. Az engedetlenségnek ára van. Megkeményíti a szívedet. Izrael gyermekei olyan gyakran hagyták figyelmen kívül Isten vezetését, hogy végül a pusztaságba küldte őket. Olyan keménynyakúak voltak, hogy nem tudta őket elvezetni azokba az áldásokba, amiket eltervezett számukra, és addig kellett vándorolniuk, amíg két emberen kívül mindenki meghalt. Ahhoz, hogy Isten bevihesse őket az Ígéret Földjére, egy egész új generációt kellett felnevelnie, akik nem voltak kemény szívűek. Vond le a tanulságot ebből, és ne játssz a bűnnel. Amikor Isten megmondja neked, mit tegyél, ne utasítsd Őt el azzal, hogy úgy gondolod, később könnyebb lesz megtenni. Nem! Nehezebb lesz! Aki a feddésekre is nyakas marad, egyszer csak összetörik, gyógyíthatatlanul. (Példa 29,1) Amikor a Szent Szellem kiigazít téged, kövesd az instrukcióit gyorsan. Ne keményítsd meg a szívedet. Engedelmeskedj az Úrnak! Ámen!

Meghallom-e Jézus bűnbánatra indító szavát?

   Egyszer Jézus köré sereglett a csodaváró  tömeg, de ő így szólt  hozzájuk:
   „Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Csodajelet követel, de nem kap más  jelet,
   mint Jónás próféta jelét. Ahogy Jónás jel volt a niniveieknek, úgy lesz az
   Emberfia is jel ennek a nemzedéknek. Az ítéleten majd ezzel a  nemzedékkel
   együtt megjelenik  Dél királynője  is, és  helyeselni fogja  elítélésüket,
   hiszen ő a föld végéről is eljött, hogy hallgathassa Salamon bölcsességét;
   itt pedig nagyobb valaki van, mint Salamon. Ninive lakói is ott lesznek az
   ítéleten ezzel a nemzedékkel együtt, és helyeselni fogják a megbüntetését,
   mert ők Jónás szavára bűnbánatot tartottak; itt pedig nagyobb valaki  van,
   mint Jónás.”
   Lk 11,29-32

   Elmélkedés:

   A tömeg nem  elégszik meg  a csodákkal,  hanem jelet  vár Jézustól,  olyan
   jelet, amely igazolja messiási mivoltát. Jézus viszont nem ad ilyen jelet,
   hanem azt mondja, hogy ő maga a jel e nemzedék számára. Ahogyan Jónás  jel
   volt kortársai  számára,  ugyanúgy  jel  az  Emberfia  is  –  írja  Lukács
   evangélista. Jónás azt a küldetést kapta, hogy hirdesse Ninive lakóinak  a
   megtérést. Isten bűnbánatot adott  a város lakói  szívébe, akik a  próféta
   szavára megbánták bűneiket. Jónás ugyan azt várta, hogy az isteni büntetés
   majd bekövetkezik, Isten azonban megbocsátott a bűnbánóknak.
   Ugyanezt a  történetet Máté  is leírja  (vö.  Mt 12,  38-42), de  ő  azzal
   magyarázza ennek a jelnek a  lényegét és a két személy  összehasonlítását,
   hogy miként Jónás  három napig volt  a hal gyomrában,  ugyanúgy lesz  majd
   Jézus is három  napig a „föld  szívében,” utalva ezzel  Jézus halálára  és
   feltámadására.
   Lukácsnál azonban  más az  összehasonlítás  alapja. Ninive  lakói  számára
   Jónás próféta Isten igéjét hirdette, s ez volt az a jel, amelynek hatására
   bűnbánatot    tartottak.    Bűnbánattartásuk    kieszközölte    a    város
   megmenekülését. Ugyanígy, a  bűnbánatot hirdető Jézus  is jel, hiszen  aki
   meghallja  és  megszívleli  szavait,  az  Isten  irgalmának   köszönhetően
   megmenekülhet a  büntetéstől. Jézus  jel volt  kortársai számára  és a  mi
   számunkra is.

Meghallom-e Jézus bűnbánatra indító szavát?

Jézus így szólt tanítványaihoz:

   A hegyi beszédben

Jézus így  szólt tanítványaihoz: „Amikor imádkoztok,  ne
   szaporítsátok a  szót, mint  a pogányok!  Azt hiszik  ugyanis, hogy  akkor
   nyernek meghallgatást,  ha sokat  beszélnek. Ne  utánozzátok őket!  Hiszen
   mennyei Atyátok tudja, mire  van szükségtek, még  mielőtt kérnétek őt.  Ti
   tehát így imádkozzatok:
   Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
   szenteltessék meg a te neved;
   jöjjön el a te országod;
   legyen meg a te akaratod,
   amint a mennyben, úgy a földön is.
   Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
   és bocsásd  meg  vétkeinket,  miképpen  mi  is  megbocsátunk  az  ellenünk
   vétkezőknek;
   és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!
   Mert ha  ti  megbocsátjátok  az  embereknek,  hogy  (ellenetek)  vétettek,
   mennyei Atyátok nektek is megbocsátja bűneiteket. De ha ti nem  bocsátotok
   meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg nektek bűneiteket.”
   Mt 6,7-15

   Elmélkedés:

   A mai szentírási szövegben Jézus a Miatyánkot tanítja meg  tanítványainak,
   majd annak  egyik  mondatát  részletesebben  így  fejti  ki:  „Ha  ti  nem
   bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg nektek  bűneiteket”
   (Mt 6,15).  Bár a  hívő ember  számára a  nagyböjti időszak  egyik  fontos
   jellemzője az imádság,  mégis talán  éppen e mondat  és annak  magyarázata
   miatt kerülhetett a nagyböjti evangéliumok közé ez a szövegrészlet.
   A  húsvéti   előkészület   célja  a   bűnbánattartás.   A   szentgyónásban
   töredelmesen és őszintén  megvalljuk Isten előtt  bűneinket. A  feloldozás
   azt  jelzi,  hogy  Isten  megbocsátott  nekünk,  eltörölte  vétkeinket.  A
   bűnbocsánat  Isten  irgalmának   köszönhető.  Aki   kész  tiszta   szívből
   megbocsátani  embertársainak,  maga  is  számíthat  Isten  bocsánatára.  A
   megtérés tehát  nem csupán  az Istennel,  hanem az  embertársainkkal  való
   kapcsolatunkat is megújítja.
   És egy másik gondolat a Miatyánkhoz: Jó lenne, ha ezt az imát  megtanulnák
   azok is,  akik  önmagukat  képzelik Istennek.  Megtanulnák  olyanok,  akik
   mindenhatónak képzelik magukat, s  azt hangoztatják, hogy nincs  szükségük
   Istenre vagy  az ő  segítségére.  Talán nem  is  szükséges az  egész  imát
   megtanulni, hanem elég az első sorban szereplő megszólítást. Ezen a  héten
   tanuljuk meg mi is a  megszólítást! Szólítsuk meg Istent! Nevezzük  Istent
   Atyánknak! Bátran megtehetjük, hiszen Jézus tanította, kérte ezt.

Amikor az Emberfia eljön

   Egy alkalommal Jézus az utolsó ítéletről beszélt tanítványainak:

Amikor az
   Emberfia eljön az ő dicsőségében összes angyalának kíséretében, és  helyet
   foglal dicsőséges trónusán,  akkor minden nemzet  összesereglik előtte,  ő
   pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a
   kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára.  Azután
   a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai,  vegyétek
   birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és
   ti ennem adtatok; szomjas voltam, és  ti innom adtatok; idegen voltam,  és
   ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és  ti
   fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!”
   Erre megkérdezik tőle az igazak:  „Uram, mikor láttunk téged éhezni,  hogy
   enni adtunk volna  neked, vagy  szomjazni, hogy inni  adtunk volna?  Mikor
   láttunk  idegenként,  hogy  befogadtunk   volna,  vagy  ruhátlanul,   hogy
   betakartunk volna  téged?  Mikor  láttunk  betegen  vagy  börtönben,  hogy
   meglátogattunk volna?” Akkor a király  így felel: „Bizony, mondom  nektek:
   Amit e legkisebb  testvéreim közül  eggyel is  tettetek, velem  tettétek!”
   Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti, átkozottak, az  örök
   tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és  nem
   adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, és
   nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam  és
   börtönben sínylődtem: és ti nem látogattatok meg engem!”
   Erre ők is megkérdezik: „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy  szomjazni,
   idegenként vagy  ruhátlanul, betegen  vagy börtönben,  és nem  siettünk  a
   segítségedre?” Ő pedig ezt feleli majd nekik: „Bizony, mondom nektek: Amit
   e legkisebbek egyikével nem tettetek,  velem nem tettétek!” Ezek akkor  az
   örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.
   Mt 25,31-46

   Elmélkedés:

   A végső  ítéletről  szóló mai  evangéliumi  részben arról  van  szó,  hogy
   egyesek az embertársaiknak nyújtott irgalmas tetteik jutalmaként  elnyerik
   az üdvösséget, míg mások, akik  nem ismerték fel a szükséget  szenvedőkben
   Krisztust és  elmulasztották a  segítségnyújtást, nem  jutnak be  az  örök
   életre.
   A Katolikus Egyház liturgikus rendje azért tárja elénk most, a nagyböjtben
   ezt a szakaszt, mert emlékeztetni akar bennünket arra, hogy ez az  időszak
   nem csupán  a böjtölésről,  az önmegtagadásról  és a  lemondásokról  szól,
   hanem arról  is,  hogy  gyakorolnunk  kell  a  felebaráti  szeretetet.  Az
   alamizsna  adás  ugyan  régies  kifejezésnek  tűnik,  de  ma  is  időszerű
   cselekedet. Nem  csupán  sajnálatból  való  adakozás  ez,  hanem  vallásos
   cselekedet, amely a  szegényben és  a rászorulóban  magát Krisztust  látja
   meg,  s  amely  mindig  nagylelkű   és  tapintatos.  A  szegények   iránti
   rokonszenvünk  és  segítőkészségünk  gyakorlati  megnyilvánulása  ez.   Az
   alamizsnálkodást Jézus  az  imádság és  a  böjt mellett  a  vallásos  élet
   harmadik pillérének  nevezi (vö.  Mt  6,1-18), amelyet  önzetlenül,  sosem
   kérkedve vagy hivalkodva az  emberek előtt, és  viszonzást nem várva  kell
   gyakorolnunk.
   A nagyböjti időben talán ne menjünk el minden koldus mellett üres  kézzel.
   Vagy próbáljunk  meg  olyan  valakinek  segíteni,  aki  valóban  rászorul.
   Adományunkat Krisztusnak adjuk.

A Lélek a pusztába vitte Jézust,

   Abban  az  időben:  A  Lélek  a  pusztába  vitte  Jézust,  hogy  a   sátán
   megkísértse.
   Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá  a
   kísértő és  így  szólt: „Ha  Isten  Fia vagy,  mondd,  hogy ezek  a  kövek
   változzanak kenyérré!” Jézus ezt felelte: „Írva van: Nemcsak kenyérrel  él
   az ember, hanem mindazon igével, mely Isten szájából származik.”
   Ezután a  szent  városba  vitte  őt  a  sátán,  és  a  templom  oromzatára
   állította. Így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad! Hiszen írva  van:
   Angyalainak megparancsolta: A tenyerükön  hordozzanak téged, hogy kőbe  ne
   üsd a lábadat!”  Jézus ezt  válaszolta: „De az  is írva  van: Ne  kísértsd
   Uradat, Istenedet!”
   Végül egy igen  magas hegyre  vitte őt a  sátán. Megmutatta  neki a  világ
   valamennyi országát és azok gazdagságát. Azután így szólt: „Ezt mind neked
   adom, ha  leborulsz  és  imádsz  engem!”  Ekkor  Jézus  azt  mondta  neki:
   „Takarodj, sátán! Mert  írva van:  Uradat, Istenedet imádd,  és csak  neki
   szolgálj!”
   Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki.
   Mt 4,1-11

   Elmélkedés:

   A puszta csendje
   Legnagyobb ünnepeinkre, a  karácsonyra és a  húsvétra úgy készülünk,  hogy
   lélekben  a  pusztába  vonulunk.  A  karácsonyi  előkészületként  szolgáló
   adventi időszakban Keresztelő Jánoshoz megyünk a pusztába, aki a megtérést
   és bűnbánatot hirdeti, ezzel készítve fel bennünket a megváltó érkezésére.
   A húsvéti  előkészület, a  nagyböjt pedig  azzal kezdődik,  hogy  Jézussal
   vonulunk ki  a pusztába.  A puszta  csendje kiválóan  alkalmas arra,  hogy
   csendet teremtsünk lelkünkben.  Olyan csendet,  amelyben megszólal  Isten.
   Csendet, amelyben meghalljuk  Istent. Csendet,  amely elnémítja  személyes
   szándékainkat, akaratunkat  és  vágyainkat,  és teret  enged  annak,  hogy
   megismerjük Isten szándékát, átadjuk neki akaratunkat és az ő vágya, terve
   valósuljon meg  életünkben.  Kivonulunk  a pusztába,  hogy  megtaláljuk  a
   csendet. Azt a  csendet, amelyben  Isten van  jelen és  ő munkálkodik.  Az
   életünket átalakító  csendet.  A lelki  megújulást,  újjászületést  nyújtó
   csendet. Az imádságra ösztönző  csendet. A lemondásra  és a böjtre  nevelő
   csendet.  A  nagylelkű  adakozásra  buzdító  csendet.  Az  élet  értelmére
   rámutató csendet.  A  szenvedés  elfogadására tanító  csendet.  A  halálba
   szenderülés csendjét.  A  feltámadást  váró csendet.  Mennyi  csodát  rejt
   számunkra a puszta! Mennyi  titkot őriz! Mennyi  új felfedezés vár  minket
   ebben a  csendben! A  puszta megszólaló  csendjében. A  puszta  bűnbánatra
   indító csendjében. A pusztaság Isten felé irányító csendjében.
   Ez a  jelképes  puszta  az, amelyben  meghallhatjuk  a  krisztusi  örömhír
   lényegét: Isten megbocsát. Isten irgalommal fordul hozzánk. Nincs okunk  a
   félelemre, nem  kell  tartanunk  az isteni  büntetéstől,  ha  felélesztjük
   magunkban az  Isten  iránti  szeretetből  fakadó  bűnbánatot.  Isten  kész
   eltörölni bűneiket, megbocsátani nekünk.
   Hol jelentkezik számunkra  mégis a  kísértés? Először is  ott, hogy  nincs
   bűn.  Nem  érezzük  azt,  hogy  egyes  cselekedeteinkkel   szembefordulunk
   Istennel. És  itt  még  nem is  minősítettem  e  cselekedeteket  rossznak,
   károsnak  vagy  vétkesnek.  Ezzel   azt  akarom  mondani,  hogy   bizonyos
   helyzetekben nem érezzük, nem tudatosul  bennünk, nem vesszük észre,  hogy
   rosszat teszünk,  kárt okozunk  a másik  embernek, megszegjük  az  emberek
   közötti kapcsolatok alapszabályait, azaz egyszóval bűnt követünk el. A bűn
   nem létezik számunkra. Nem minősítjük tetteinket sem jónak, sem  rossznak,
   hanem megtettük  és ennyi.  Ez a  teljes felelőtlenség.  Nincs bűn,  tehát
   nincs szükség bűnbánatra sem.
   A kísértés második területe az, hogy nincs bűntudatunk. Nincs meg  bennünk
   az őszinteség  és alázat,  amely elengedhetetlenül  szükséges ahhoz,  hogy
   felismerjük,  belássuk   bűneinket.  Jónak,   szentnek,  igaznak   tartjuk
   magunkat, s azt hisszük, hogy Isten tetszését leli bennünk. De ezzel  csak
   ugyanolyan farizeusok  vagyunk,  mint  akiket  éppen  kétszínűségük  miatt
   ostorozott egykor  Jézus. Csak  egy farizeus  gondolhatja azt,  hogy  neki
   nincs bűne! A bűntudat hiányának  hátterében egyértelműen az húzódik  meg,
   hogy  nem  akarjuk  vállalni  cselekedeteinkért  a  felelősséget,  s   nem
   gondolunk arra, hogy azoknak következményei lesznek.
   A harmadik  kísértés  pedig akkor  ér  minket, amikor  nem  hiszünk  Isten
   irgalmában. Nem akarjuk elhinni, hogy Isten irgalma nagyobb a  bűneinknél.
   Azt gondoljuk, hogy bűneink és engedetlenségünk miatt olyan távol  vagyunk
   Istentől, hogy  már sosem  tudunk visszatérni  hozzá és  ő sem  talál  meg
   bennünket. Olyannyira  kiszakítottuk  magunkat  Isten  szeretetéből,  hogy
   sosem lehetünk  újra méltók  arra.  Úgy bemocskoltuk  vétkeinkkel  lelkünk
   ruháját, hogy még Isten sem képes lelkünket új, ragyogó ruhába öltöztetni.
   Olyan bűnöket  követtünk el,  amelyek miatt  nincs többé  helyünk  mennyei
   Atyánk házában. E mondatokkal a tékozló  fiúról és az ő irgalmas  atyjáról
   szóló példabeszédre (vö. Lk 15,11-32) utalok, amely egyértelműen  tanítja,
   hogy az irgalmas Isten mindig vár bennünket.
   Segítsen bennünket a nagyböjti időszak e kísértések legyőzésében!