Meghallom-e Jézus bűnbánatra indító szavát?

   Egyszer Jézus köré sereglett a csodaváró  tömeg, de ő így szólt  hozzájuk:
   „Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Csodajelet követel, de nem kap más  jelet,
   mint Jónás próféta jelét. Ahogy Jónás jel volt a niniveieknek, úgy lesz az
   Emberfia is jel ennek a nemzedéknek. Az ítéleten majd ezzel a  nemzedékkel
   együtt megjelenik  Dél királynője  is, és  helyeselni fogja  elítélésüket,
   hiszen ő a föld végéről is eljött, hogy hallgathassa Salamon bölcsességét;
   itt pedig nagyobb valaki van, mint Salamon. Ninive lakói is ott lesznek az
   ítéleten ezzel a nemzedékkel együtt, és helyeselni fogják a megbüntetését,
   mert ők Jónás szavára bűnbánatot tartottak; itt pedig nagyobb valaki  van,
   mint Jónás.”
   Lk 11,29-32

   Elmélkedés:

   A tömeg nem  elégszik meg  a csodákkal,  hanem jelet  vár Jézustól,  olyan
   jelet, amely igazolja messiási mivoltát. Jézus viszont nem ad ilyen jelet,
   hanem azt mondja, hogy ő maga a jel e nemzedék számára. Ahogyan Jónás  jel
   volt kortársai  számára,  ugyanúgy  jel  az  Emberfia  is  –  írja  Lukács
   evangélista. Jónás azt a küldetést kapta, hogy hirdesse Ninive lakóinak  a
   megtérést. Isten bűnbánatot adott  a város lakói  szívébe, akik a  próféta
   szavára megbánták bűneiket. Jónás ugyan azt várta, hogy az isteni büntetés
   majd bekövetkezik, Isten azonban megbocsátott a bűnbánóknak.
   Ugyanezt a  történetet Máté  is leírja  (vö.  Mt 12,  38-42), de  ő  azzal
   magyarázza ennek a jelnek a  lényegét és a két személy  összehasonlítását,
   hogy miként Jónás  három napig volt  a hal gyomrában,  ugyanúgy lesz  majd
   Jézus is három  napig a „föld  szívében,” utalva ezzel  Jézus halálára  és
   feltámadására.
   Lukácsnál azonban  más az  összehasonlítás  alapja. Ninive  lakói  számára
   Jónás próféta Isten igéjét hirdette, s ez volt az a jel, amelynek hatására
   bűnbánatot    tartottak.    Bűnbánattartásuk    kieszközölte    a    város
   megmenekülését. Ugyanígy, a  bűnbánatot hirdető Jézus  is jel, hiszen  aki
   meghallja  és  megszívleli  szavait,  az  Isten  irgalmának   köszönhetően
   megmenekülhet a  büntetéstől. Jézus  jel volt  kortársai számára  és a  mi
   számunkra is.

Meghallom-e Jézus bűnbánatra indító szavát?

Jézus így szólt tanítványaihoz:

   A hegyi beszédben

Jézus így  szólt tanítványaihoz: „Amikor imádkoztok,  ne
   szaporítsátok a  szót, mint  a pogányok!  Azt hiszik  ugyanis, hogy  akkor
   nyernek meghallgatást,  ha sokat  beszélnek. Ne  utánozzátok őket!  Hiszen
   mennyei Atyátok tudja, mire  van szükségtek, még  mielőtt kérnétek őt.  Ti
   tehát így imádkozzatok:
   Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
   szenteltessék meg a te neved;
   jöjjön el a te országod;
   legyen meg a te akaratod,
   amint a mennyben, úgy a földön is.
   Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
   és bocsásd  meg  vétkeinket,  miképpen  mi  is  megbocsátunk  az  ellenünk
   vétkezőknek;
   és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!
   Mert ha  ti  megbocsátjátok  az  embereknek,  hogy  (ellenetek)  vétettek,
   mennyei Atyátok nektek is megbocsátja bűneiteket. De ha ti nem  bocsátotok
   meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg nektek bűneiteket.”
   Mt 6,7-15

   Elmélkedés:

   A mai szentírási szövegben Jézus a Miatyánkot tanítja meg  tanítványainak,
   majd annak  egyik  mondatát  részletesebben  így  fejti  ki:  „Ha  ti  nem
   bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg nektek  bűneiteket”
   (Mt 6,15).  Bár a  hívő ember  számára a  nagyböjti időszak  egyik  fontos
   jellemzője az imádság,  mégis talán  éppen e mondat  és annak  magyarázata
   miatt kerülhetett a nagyböjti evangéliumok közé ez a szövegrészlet.
   A  húsvéti   előkészület   célja  a   bűnbánattartás.   A   szentgyónásban
   töredelmesen és őszintén  megvalljuk Isten előtt  bűneinket. A  feloldozás
   azt  jelzi,  hogy  Isten  megbocsátott  nekünk,  eltörölte  vétkeinket.  A
   bűnbocsánat  Isten  irgalmának   köszönhető.  Aki   kész  tiszta   szívből
   megbocsátani  embertársainak,  maga  is  számíthat  Isten  bocsánatára.  A
   megtérés tehát  nem csupán  az Istennel,  hanem az  embertársainkkal  való
   kapcsolatunkat is megújítja.
   És egy másik gondolat a Miatyánkhoz: Jó lenne, ha ezt az imát  megtanulnák
   azok is,  akik  önmagukat  képzelik Istennek.  Megtanulnák  olyanok,  akik
   mindenhatónak képzelik magukat, s  azt hangoztatják, hogy nincs  szükségük
   Istenre vagy  az ő  segítségére.  Talán nem  is  szükséges az  egész  imát
   megtanulni, hanem elég az első sorban szereplő megszólítást. Ezen a  héten
   tanuljuk meg mi is a  megszólítást! Szólítsuk meg Istent! Nevezzük  Istent
   Atyánknak! Bátran megtehetjük, hiszen Jézus tanította, kérte ezt.

Amikor az Emberfia eljön

   Egy alkalommal Jézus az utolsó ítéletről beszélt tanítványainak:

Amikor az
   Emberfia eljön az ő dicsőségében összes angyalának kíséretében, és  helyet
   foglal dicsőséges trónusán,  akkor minden nemzet  összesereglik előtte,  ő
   pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a
   kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára.  Azután
   a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai,  vegyétek
   birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és
   ti ennem adtatok; szomjas voltam, és  ti innom adtatok; idegen voltam,  és
   ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és  ti
   fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!”
   Erre megkérdezik tőle az igazak:  „Uram, mikor láttunk téged éhezni,  hogy
   enni adtunk volna  neked, vagy  szomjazni, hogy inni  adtunk volna?  Mikor
   láttunk  idegenként,  hogy  befogadtunk   volna,  vagy  ruhátlanul,   hogy
   betakartunk volna  téged?  Mikor  láttunk  betegen  vagy  börtönben,  hogy
   meglátogattunk volna?” Akkor a király  így felel: „Bizony, mondom  nektek:
   Amit e legkisebb  testvéreim közül  eggyel is  tettetek, velem  tettétek!”
   Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti, átkozottak, az  örök
   tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és  nem
   adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, és
   nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam  és
   börtönben sínylődtem: és ti nem látogattatok meg engem!”
   Erre ők is megkérdezik: „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy  szomjazni,
   idegenként vagy  ruhátlanul, betegen  vagy börtönben,  és nem  siettünk  a
   segítségedre?” Ő pedig ezt feleli majd nekik: „Bizony, mondom nektek: Amit
   e legkisebbek egyikével nem tettetek,  velem nem tettétek!” Ezek akkor  az
   örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.
   Mt 25,31-46

   Elmélkedés:

   A végső  ítéletről  szóló mai  evangéliumi  részben arról  van  szó,  hogy
   egyesek az embertársaiknak nyújtott irgalmas tetteik jutalmaként  elnyerik
   az üdvösséget, míg mások, akik  nem ismerték fel a szükséget  szenvedőkben
   Krisztust és  elmulasztották a  segítségnyújtást, nem  jutnak be  az  örök
   életre.
   A Katolikus Egyház liturgikus rendje azért tárja elénk most, a nagyböjtben
   ezt a szakaszt, mert emlékeztetni akar bennünket arra, hogy ez az  időszak
   nem csupán  a böjtölésről,  az önmegtagadásról  és a  lemondásokról  szól,
   hanem arról  is,  hogy  gyakorolnunk  kell  a  felebaráti  szeretetet.  Az
   alamizsna  adás  ugyan  régies  kifejezésnek  tűnik,  de  ma  is  időszerű
   cselekedet. Nem  csupán  sajnálatból  való  adakozás  ez,  hanem  vallásos
   cselekedet, amely a  szegényben és  a rászorulóban  magát Krisztust  látja
   meg,  s  amely  mindig  nagylelkű   és  tapintatos.  A  szegények   iránti
   rokonszenvünk  és  segítőkészségünk  gyakorlati  megnyilvánulása  ez.   Az
   alamizsnálkodást Jézus  az  imádság és  a  böjt mellett  a  vallásos  élet
   harmadik pillérének  nevezi (vö.  Mt  6,1-18), amelyet  önzetlenül,  sosem
   kérkedve vagy hivalkodva az  emberek előtt, és  viszonzást nem várva  kell
   gyakorolnunk.
   A nagyböjti időben talán ne menjünk el minden koldus mellett üres  kézzel.
   Vagy próbáljunk  meg  olyan  valakinek  segíteni,  aki  valóban  rászorul.
   Adományunkat Krisztusnak adjuk.

A Lélek a pusztába vitte Jézust,

   Abban  az  időben:  A  Lélek  a  pusztába  vitte  Jézust,  hogy  a   sátán
   megkísértse.
   Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá  a
   kísértő és  így  szólt: „Ha  Isten  Fia vagy,  mondd,  hogy ezek  a  kövek
   változzanak kenyérré!” Jézus ezt felelte: „Írva van: Nemcsak kenyérrel  él
   az ember, hanem mindazon igével, mely Isten szájából származik.”
   Ezután a  szent  városba  vitte  őt  a  sátán,  és  a  templom  oromzatára
   állította. Így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad! Hiszen írva  van:
   Angyalainak megparancsolta: A tenyerükön  hordozzanak téged, hogy kőbe  ne
   üsd a lábadat!”  Jézus ezt  válaszolta: „De az  is írva  van: Ne  kísértsd
   Uradat, Istenedet!”
   Végül egy igen  magas hegyre  vitte őt a  sátán. Megmutatta  neki a  világ
   valamennyi országát és azok gazdagságát. Azután így szólt: „Ezt mind neked
   adom, ha  leborulsz  és  imádsz  engem!”  Ekkor  Jézus  azt  mondta  neki:
   „Takarodj, sátán! Mert  írva van:  Uradat, Istenedet imádd,  és csak  neki
   szolgálj!”
   Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki.
   Mt 4,1-11

   Elmélkedés:

   A puszta csendje
   Legnagyobb ünnepeinkre, a  karácsonyra és a  húsvétra úgy készülünk,  hogy
   lélekben  a  pusztába  vonulunk.  A  karácsonyi  előkészületként  szolgáló
   adventi időszakban Keresztelő Jánoshoz megyünk a pusztába, aki a megtérést
   és bűnbánatot hirdeti, ezzel készítve fel bennünket a megváltó érkezésére.
   A húsvéti  előkészület, a  nagyböjt pedig  azzal kezdődik,  hogy  Jézussal
   vonulunk ki  a pusztába.  A puszta  csendje kiválóan  alkalmas arra,  hogy
   csendet teremtsünk lelkünkben.  Olyan csendet,  amelyben megszólal  Isten.
   Csendet, amelyben meghalljuk  Istent. Csendet,  amely elnémítja  személyes
   szándékainkat, akaratunkat  és  vágyainkat,  és teret  enged  annak,  hogy
   megismerjük Isten szándékát, átadjuk neki akaratunkat és az ő vágya, terve
   valósuljon meg  életünkben.  Kivonulunk  a pusztába,  hogy  megtaláljuk  a
   csendet. Azt a  csendet, amelyben  Isten van  jelen és  ő munkálkodik.  Az
   életünket átalakító  csendet.  A lelki  megújulást,  újjászületést  nyújtó
   csendet. Az imádságra ösztönző  csendet. A lemondásra  és a böjtre  nevelő
   csendet.  A  nagylelkű  adakozásra  buzdító  csendet.  Az  élet  értelmére
   rámutató csendet.  A  szenvedés  elfogadására tanító  csendet.  A  halálba
   szenderülés csendjét.  A  feltámadást  váró csendet.  Mennyi  csodát  rejt
   számunkra a puszta! Mennyi  titkot őriz! Mennyi  új felfedezés vár  minket
   ebben a  csendben! A  puszta megszólaló  csendjében. A  puszta  bűnbánatra
   indító csendjében. A pusztaság Isten felé irányító csendjében.
   Ez a  jelképes  puszta  az, amelyben  meghallhatjuk  a  krisztusi  örömhír
   lényegét: Isten megbocsát. Isten irgalommal fordul hozzánk. Nincs okunk  a
   félelemre, nem  kell  tartanunk  az isteni  büntetéstől,  ha  felélesztjük
   magunkban az  Isten  iránti  szeretetből  fakadó  bűnbánatot.  Isten  kész
   eltörölni bűneiket, megbocsátani nekünk.
   Hol jelentkezik számunkra  mégis a  kísértés? Először is  ott, hogy  nincs
   bűn.  Nem  érezzük  azt,  hogy  egyes  cselekedeteinkkel   szembefordulunk
   Istennel. És  itt  még  nem is  minősítettem  e  cselekedeteket  rossznak,
   károsnak  vagy  vétkesnek.  Ezzel   azt  akarom  mondani,  hogy   bizonyos
   helyzetekben nem érezzük, nem tudatosul  bennünk, nem vesszük észre,  hogy
   rosszat teszünk,  kárt okozunk  a másik  embernek, megszegjük  az  emberek
   közötti kapcsolatok alapszabályait, azaz egyszóval bűnt követünk el. A bűn
   nem létezik számunkra. Nem minősítjük tetteinket sem jónak, sem  rossznak,
   hanem megtettük  és ennyi.  Ez a  teljes felelőtlenség.  Nincs bűn,  tehát
   nincs szükség bűnbánatra sem.
   A kísértés második területe az, hogy nincs bűntudatunk. Nincs meg  bennünk
   az őszinteség  és alázat,  amely elengedhetetlenül  szükséges ahhoz,  hogy
   felismerjük,  belássuk   bűneinket.  Jónak,   szentnek,  igaznak   tartjuk
   magunkat, s azt hisszük, hogy Isten tetszését leli bennünk. De ezzel  csak
   ugyanolyan farizeusok  vagyunk,  mint  akiket  éppen  kétszínűségük  miatt
   ostorozott egykor  Jézus. Csak  egy farizeus  gondolhatja azt,  hogy  neki
   nincs bűne! A bűntudat hiányának  hátterében egyértelműen az húzódik  meg,
   hogy  nem  akarjuk  vállalni  cselekedeteinkért  a  felelősséget,  s   nem
   gondolunk arra, hogy azoknak következményei lesznek.
   A harmadik  kísértés  pedig akkor  ér  minket, amikor  nem  hiszünk  Isten
   irgalmában. Nem akarjuk elhinni, hogy Isten irgalma nagyobb a  bűneinknél.
   Azt gondoljuk, hogy bűneink és engedetlenségünk miatt olyan távol  vagyunk
   Istentől, hogy  már sosem  tudunk visszatérni  hozzá és  ő sem  talál  meg
   bennünket. Olyannyira  kiszakítottuk  magunkat  Isten  szeretetéből,  hogy
   sosem lehetünk  újra méltók  arra.  Úgy bemocskoltuk  vétkeinkkel  lelkünk
   ruháját, hogy még Isten sem képes lelkünket új, ragyogó ruhába öltöztetni.
   Olyan bűnöket  követtünk el,  amelyek miatt  nincs többé  helyünk  mennyei
   Atyánk házában. E mondatokkal a tékozló  fiúról és az ő irgalmas  atyjáról
   szóló példabeszédre (vö. Lk 15,11-32) utalok, amely egyértelműen  tanítja,
   hogy az irgalmas Isten mindig vár bennünket.
   Segítsen bennünket a nagyböjti időszak e kísértések legyőzésében!

„Kövess engem!”

   Amikor Jézus egyszer  Kafarnaumban járt, meglátott  egy Lévi nevű  vámost,
   aki a vámnál ült. Megszólította őt: „Kövess engem!” A vámos erre  fölkelt,
   és mindenét otthagyva, követte Jézust. Lévi azután Jézus tiszteletére nagy
   lakomát  rendezett  házában.  Jézussal  együtt  sok  vámos  és  más  ember
   telepedett az  asztalhoz.  A  farizeusok és  az  írástudók  méltatlankodva
   fordultak a tanítványokhoz: „Hogyan lehet az,  hogy ti a vámosokkal meg  a
   bűnösökkel együtt  esztek és  isztok?”  Jézus felelt  meg nekik:  „Nem  az
   egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem,  hogy
   az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek!”
   Lk 5,27-32

   Elmélkedés:

   „Nem azért  jöttem,  hogy az  igazakat  hívjam, hanem  a  bűnösöket,  hogy
   megtérjenek!” (Lk  5,32)  –  mondja Jézus  a  mai  evangéliumban,  mintegy
   megindokolva, hogy miért választotta Lévit, a mások által lenézett  vámost
   tanítványának. Az  Úr  nem zár  ki  senkit barátságából,  szeretetéből.  A
   megtérés mindenkinek szól, de akik igaznak és bűntelennek tartják magukat,
   azok nem képesek meghallani a  bűnbánatra hívó szót. Mert minden  megtérés
   azzal kezdődik, hogy elismerjük vétkeinket, s felismerjük mindazt,  amivel
   megszegtük Isten  parancsait.  Őszinteségre  és  alázatra  van  szükségünk
   mindehhez. Szükséges továbbá, hogy meglegyen  az emberben a készség,  hogy
   életét gyökeresen megváltoztassa, új irányba állítsa. Erről tett tanúságot
   Lévi, a  későbbi  Máté  apostol,  aki  mindenéről  lemondott  a  meghívást
   követően.
   A bűn könnyen lelkileg vakká tesz bennünket, s egy idő után már észre  sem
   vesszük, hogy rossz úton járunk. A  hosszú ideig a bűnben való  megmaradás
   pedig elhiteti  velünk,  hogy  nincs szükségünk  változtatásra.  Ebből  az
   állapotból ráz fel bennünket a nagyböjti időben Jézus szava: Térjetek meg!
   Nézzetek   magatokba,    vizsgáljátok   meg    életeteket,    értékeljétek
   cselekedeteiteket! De legyen őszinte ez az önvizsgálat! Legyen bátorságunk
   beismerni és megvallani bűneinket a szentgyónásban, hogy részesülhessünk a
   bűnbocsánat kegyelmében!

Keresztelő János tanítványai

   Keresztelő János tanítványai  egyszer Jézushoz  járultak, és  megkérdezték
   tőle: „Miért  van az,  hogy mi  és a  farizeusok gyakran  böjtölünk, a  te
   tanítványaid viszont nem tartanak böjtöt?” Jézus így felelt nekik:  „Vajon
   szomorkodhat-e a násznép,  amíg velük  van a vőlegény?  Eljönnek a  napok,
   amikor elviszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.”
   Mt 9,14-15

   Elmélkedés:

   E héten  hamvazószerdán  elkezdődött  a nagyböjt,  amely  a  böjtölés,  az
   irgalmasság gyakorlásának, a bűnbánattartásnak és a megtérésnek az  ideje.
   Jó ilyenkor tudatosítanunk, hogy a  böjtölés nem koplalás vagy  fogyókúra,
   hanem testünk  fegyelmezése, a  mértékletesség gyakorlása,  amelynek az  a
   vallási célja, hogy segítsen bennünket  a bűnbánatban és az Istenhez  való
   közeledésben.
   Keresztelő János tanítványai a böjtöléssel kapcsolatban kérdezik Jézust  a
   mai evangéliumban:  „Miért  van  az,  hogy  mi  és  a  farizeusok  gyakran
   böjtölünk, a  te tanítványaid  viszont nem  tartanak böjtöt?”  (Mt  9,14).
   Jézus egyértelmű választ  ad nekik: még  nem jött el  a böjtölés  időszaka
   számukra. A  mi  számunkra viszont  eljött,  hiszen arra  készülünk,  hogy
   elviszik tőlünk a mi  Urunkat. Erőszakkal viszik el,  s ő nem  ellenkezik.
   Megalázzák,  de  ő   nem  akar   bosszút  állni.  Elítélik,   pedig  ő   a
   legártatlanabb minden ember  közt. Kegyetlenül viselkednek  vele, pedig  ő
   mindenkin megkönyörült.  Jézus  tudta, hogy  egyszer  eljön majd  az  idő,
   amikor odaadja életét a megváltásunkért. Ez az ő ideje, a megváltás ideje,
   az önfeláldozás órája,  a szenvedés  ideje, az engedelmesség  ideje. Ez  a
   kegyelem ideje minden ember számára. Az én számomra pedig a bűnbánat és  a
   megtérés ideje.  Milyen  jó  volna  megtanulni  és  életem  minden  napján
   elmondani Jézussal  együtt az  egyszerű fohászt:  „Atyám, kezedbe  ajánlom
   lelkemet.”

„Az Emberfiának sokat kell szenvednie:

   Amikor Péter apostol megvallotta,  hogy Jézus a Messiás,  akkor az Úr  így
   szólt a tanítványokhoz: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie: a vének,  a
   főpapok és az  írástudók elutasítják, megölik,  de harmadnapra  feltámad.”
   Majd így szólt mindnyájukhoz: „Aki  utánam akar jönni, tagadja meg  magát,
   vegye föl mindennap  a keresztjét,  és úgy  kövessen engem!  Mert aki  meg
   akarja menteni életét, elveszíti azt.  De aki elveszíti életét  énmiattam,
   megmenti azt. Mit  használ az embernek,  ha a egész  világot megnyeri  is,
   önmagát azonban elveszíti, és romlásba dönti?”
   Lk 9,22-25

   Elmélkedés:

   „Aki  utánam  akar  jönni,  tagadja  meg  magát,  vegye  föl  mindennap  a
   keresztjét,  és  úgy  kövessen  engem!”   (Lk  9,23)  –  olvastuk  a   mai
   evangéliumban.  Jézus  felszólítása  nem   csupán  Péternek  és  a   többi
   tanítványnak szól, hanem a mai keresztényeknek is, nekem is. Ismerős ez  a
   mondat,  hiszen  gyakran   találkozunk  vele.   E  mindannyiunkat   érintő
   felszólítás időhatározó  szaván  talán  könnyen  átsiklik  tekintetünk  és
   értelmünk. Az Úr ugyanis azt kéri, hogy ezt mindennap tegyük meg. Krisztus
   követése, a kereszt felvétele mindennapos feladatot jelent számunkra.  Nem
   arról van szó, hogy időnként, gyakran vagy néha Krisztussal járjuk életünk
   keresztútját, hanem nap mint nap hozzá csatlakozunk. Ez az  elköteleződés.
   Butaság volna  azt  mondani, hogy  most  kihagyok egy  napot  vagy  hetet,
   pihenek egyet, élvezem az életet, aztán újra felveszem a keresztemet, mert
   ez bizony veszélyes játék volna, amire rámehet az üdvösségünk.
   Földi életünk  egyetlen  napján sem  mondhatjuk,  hogy már  eljutottunk  a
   kereszthordozás teljességére, nincs hová  tovább vinnünk a keresztet,  már
   célhoz értünk. Vegyük  fel keresztünket ma,  holnap és mindennap,  egészen
   addig, amíg halálunkban Krisztussal találkozunk. Vegyük fel  keresztünket,
   hogy  megértsük  a  szenvedőket!  Vegyük  fel  keresztünket  és  hordozzuk
   türelemmel, hogy szenvedéseinket Isten szeretetté alakítsa át!