. Minden őáltala lett,

   Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő  volt
   kezdetben Istennél. Minden őáltala  lett, és nélküle  semmi sem lett,  ami
   lett. Őbenne  élet volt,  és ez  az élet  volt az  emberek világossága.  A
   világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.  Föllépett
   egy ember,  akit  Isten küldött:  János  volt  a neve.  Azért  jött,  hogy
   tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa.
   Nem ő  volt a  világosság, ő  csak  azért jött,  hogy tanúságot  tegyen  a
   világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy
   megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett,  de
   a világ nem ismerte fel őt. A  tulajdonába jött, de övéi nem fogadták  be.
   Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei
   legyenek; azoknak, akik hisznek  benne, akik nem vér  szerint, nem a  test
   kívánságából, és nem is a  férfi akaratából, hanem Istentől születtek.  És
   az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő  dicsőségét,
   mely az Atya Egyszülöttjének  dicsősége, telve kegyelemmel és  igazsággal.
   János tanúságot tett  róla, amikor  ezt hirdette: „Ő  az, akiről  mondtam,
   hogy utánam jön, de  megelőz engem, mert előbb  volt, mint én.” Hiszen  mi
   mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A  törvényt
   ugyanis Mózes  által  kaptuk,  a  kegyelem és  az  igazság  azonban  Jézus
   Krisztus  által  valósult  meg.  Istent   soha  senki  nem  látta;   Isten
   Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
   Jn 1,1-18

   Elmélkedés:

   A polgári esztendő utolsó napján a hálaadás és a köszönet fogalmazódik meg
   szívünkben Isten  felé  mindazért,  amit nekünk  adott,  illetve  ehhez  a
   bocsánatkérés kapcsolódik  mulasztásaink, hibáink  miatt. Tőle  kaptuk  az
   elmúlt esztendőt  és  annak minden  napját,  s ma  előtte  kell  számadást
   tartanunk. Felelősek vagyunk önmagunkért  és időnk felhasználásáért.  Mire
   használtuk  ezt   az   évet?  Közeledtünk-e   Isten   felé?   Segítettük-e
   embertársainkat? Növekedtünk-e lélekben? Erősödött-e hitünk? Ismét  elmúlt
   365 nap.  Benne  volt-e minden  napomban  az Isten?  Vele  éltem-e?  Hozzá
   kötöttem-e az  életem? Az  ő útjain  jártam-e? Felhasználtam-e  az  elmúlt
   esztendő napjait  arra,  hogy erősítsem  Krisztussal  való  kapcsolatomat?
   Törekedtem-e minden nap akaratának teljesítésére?
   Amellett,  hogy  visszagondolunk  a  mögöttünk  hagyott  évre,  előre   is
   tekintünk. Tervezgetünk, elhatározásokat teszünk. Mire fogom használni  az
   előttem álló  év  napjait,  amelyeket  új  lehetőségként  kapok  Istentől?
   Felelős  vagyok  azért,   hogy  üdvösségem   érdekében  Isten   akaratának
   megfelelően használjam fel életem napjait.
   Ma Szent János evangéliumának bevezetését olvassuk az öröktől fogva létező
   Ige (Fiúisten)  megtestesüléséről. Az  isteni örökkévalóság  és az  emberi
   világ időhöz kötöttsége találkozik.  Elgondolkozom: időben való  létezésem
   az örökkévaló Isten felé tart?

Jézust szülei

   Abban az időben, amikor a  gyermek Jézust szülei bemutatták a  jeruzsálemi
   templomban, ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős
   volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd
   özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha,
   böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is
   odament, dicsőítette  Istent, és  beszélt a  gyermekről mindazoknak,  akik
   Jeruzsálem megváltására vártak. Miután  az Úr törvénye szerint  elvégeztek
   mindent, visszatértek  városukba, a  galileai Názáretbe.  A gyermek  pedig
   növekedett és  erősödött;  eltelt  bölcsességgel, és  Isten  kedvét  lelte
   benne.
   Lk 2,36-40

   Elmélkedés:

   János apostollal kapcsolatban  már előkerült a  hit látásmódja, amelyet  a
   Jézussal töltött évek során sajátított el. Jézus templomi bemutatásakor az
   idős Simeonnak nem  volt erre  szüksége. Mondhatjuk, hogy  ő nem  Jézustól
   tanult,  hanem   a  Szentlélek   indítására  hallgatott.   Hitt  a   Lélek
   kinyilatkoztatásának, amely  szerint  meg  fogja  látni  az  Üdvözítőt.  A
   Szentlélek ösztönzésére ment  a templomba  és a  hit által  ismerte fel  a
   kisded Jézusban a  Megváltót, akinek érkezésére  várt. Vágya  beteljesült,
   mert mit is kaphatna nagyobbat  az élettől, minthogy megláthatta az  Isten
   Fiát?
   A templomban  való  bemutatáskor  Simeon mellett  feltűnik  az  idős  Anna
   alakja, miként erről a mai evangéliumban olvashatunk. A csendes várakozás,
   a templomban való tartózkodás, a kitartó imádság és a szolgálat évei  után
   hirtelen megelevenedik körülötte  az élet, amikor  megpillantja Jézust.  A
   kisded Jézust látva  Istent dicsőíti,  mert megérte  a várakozás,  érdemes
   volt állandóan a templomban lennie, az ima meghozta gyümölcsét.
   Kérő imáink alkalmával  sok esetben  gyors választ  és intézkedést  várunk
   Istentől.  Máskor  azonnali  találkozást   szeretnénk.  De  mintha   Isten
   szótárából  hiányoznának   a   „rögtön,  azonnal   tüstént”   szavak.   És
   tulajdonképpen  hová  sietünk?  Érdemes  volna  megtanulnunk  a   türelmes
   várakozást és az állhatatos imát, hogy kéréseink teljesüljenek.
   © Horváth István Sándor

Úr angyala megjelent

   Miután a  bölcsek  eltávoztak,  íme, az  Úr  angyala  megjelent  Józsefnek
   álmában, és így szólt: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és  menekülj
   Egyiptomba! Maradj ott, míg nem szólok neked! Heródes ugyanis arra készül,
   hogy megkeresi és megöli a  gyermeket.” József fölkelt, fogta a  gyermeket
   és anyját,  és  még  azon  éjjel elment  Egyiptomba.  Ott  maradt  Heródes
   haláláig,  hogy  beteljesedjék,  amit  az  Úr  a  próféta  által  mondott:
   Egyiptomból hívtam az én fiamat.
   Amikor Heródes meghalt, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és
   így szólt: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izrael földjére,
   mert meghaltak már, akik a gyermek életére törtek!” József fölkelt,  fogta
   a  gyermeket  és  anyját,  és   visszatért  Izrael  földjére.  De   amikor
   meghallotta, hogy Judeában  Arkelausz uralkodik apja,  Heródes után,  félt
   odamenni. Ezért az álmában kapott utasítást követve Galilea vidékére ment.
   Odaérve egy Názáret nevű városban telepedett le, hogy beteljesedjék,  amit
   a próféták mondtak: „Názáretinek fogják hívni”.
   Mt 2,12-15. 19-23

   Elmélkedés:

   Kinyitni egy ajtót
   Albert Camus  A  félreértés című  drámája  egy tragikus  esetről  szól.  A
   történet szerint anya és lánya egy vendégfogadó tulajdonosai, akik  gazdag
   vendégeiket kifosztják és megölik. Amikor  a család fiútagja több  évtized
   után meggazdagodva  hazatér és  nem  fedi fel  kilétét anyja  és  testvére
   előtt, őt is megölik, mert  idegennek nézik. Amikor rájönnek a  valóságra,
   Istent hibáztatják,  aki  szerintük  (és az  író  szerint)  érzéketlen  és
   szívtelen.  A  történet   végkifejletében  az  író   arról  tesz   negatív
   „hitvallást,” hogy nincs  Isten, nincs  megváltás, az  emberi élet  teljes
   csőd, nincs kiút a reménytelenségben vergődő ember számára. Nem  szeretnék
   belemenni a dráma mélyebb elemzésébe vagy a szerző végső  mondanivalójának
   cáfolatába, és nem  is ünneprontásnak  szánom ezt  a bevezető  történetet,
   csupán  annak  érzékeltetésére  hozom  fel  példaként,  hogy  ha  hiányzik
   valakiből a  szeretet, akkor  még saját  családtagját sem  ismeri fel.  Ha
   valakinek a  szívében a  szeretet  helyett a  gyűlölet, a  kapzsiság  nyer
   teret, akkor  még a  saját fiát  vagy testvérét  is képes  megfosztani  az
   élettől.
   A mai  napon figyelmünk  a  Szent Családra,  s  annak tagjaira,  a  kisded
   Jézusra, Máriára  és Józsefre  irányul.  A népszámlálás  miatt  Betlehembe
   érkezők egyetlen házban sem kaptak  szállást. Nem fogadták be őket  sehol.
   Egy talpalatnyi hely sem jutott nekik. A betlehemiek elutasításáról rögtön
   eszünkbe jut, amit a karácsonyi ünnepi szentmise evangéliumában olvastunk:
   „De övéi nem fogadták  be” (Jn 1,11). A  városban lakók viselkedése  azzal
   magyarázható, hogy bizonyára sokan érkeztek  az összeírás miatt az  ország
   más részeiből, s megteltek a  házak, a vendégek elszállásolására  alkalmas
   helyek. Mert ahol megtelik egy ház, ott nincs helye több embernek, s nincs
   helye az Istennek sem.  Csak az istálló volt  üres, legalábbis nem  lakott
   ott senki  ember, csak  az állatok.  És csak  a jászol  volt üres,  helyet
   kínálva a szalmaágyon egy  kisdednek, annak, akit nem  fogadtak be. Ez  az
   üres jászol lesz egy kis időre a Gyermek otthona, ez az üres istálló  lesz
   a Szent Család ideiglenes otthona. Vajon van-e az életemben egy  jászolnyi
   üres hely, ahová betérhet az Isten, s ahová befogadhatom őt? Vagy  mindent
   elfoglalnak evilági dolgaim?  Talán mindenhol én  vagyok a tulajdonos,  az
   úr, a főnök? Talán  életem minden apró  szegletében én uralkodok?  Mekkora
   területet engedek át Istennek  az életemben? Vajon  van-e még a  lelkemben
   egy parányi  hely,  amit  megoszthatok vele?  Vajon  található-e  legalább
   egyetlen üres lap szívem vendégkönyvében, ahová Isten beírhatja igazságát,
   beírhatja  nevét?  Akarok-e  helyet   biztosítani  az  Isten  számára   az
   életemben?
   Ezekben az években sokat beszélünk a társadalmi és gazdasági válságról. Az
   emberek válságáról, a  kapcsolatok válságáról, az  értékek válságáról,  az
   erkölcsi válságról. A családok és családtagok  is érzik ezt a válságot,  s
   aligha tudják  függetleníteni  magukat  a világ  részéről  rájuk  nehezedő
   negatív hatásoktól.  Maga  a keresztény  család,  az Istennek  helyet  adó
   család, az Istenre hagyatkozó család,  az Isten szeretetében élő család  a
   válasz korunk válságára. Köszönettel  tartozunk Istennek, hogy  keresztény
   családban születhettünk  meg s  családban élhetünk.  A szülők  köszönettel
   tartoznak  Istennek  gyermekeikért.  A  gyermekek  köszönettel   tartoznak
   Istennek szüleikért,  akik  életet  adtak  nekik  és  gondoskodnak  róluk,
   valamint köszönet jár részükről  szüleiknek, hogy Isten iránti  szeretetre
   és hitre nevelik őket.
   Befejezésül térjünk  vissza egy  gondolatra  az evangéliumhoz,  az  emberi
   rosszindulat  és  gyilkos   szándék  elől   menekülni  kényszerülő   Szent
   Családhoz, akik Egyiptomba indulnak. Egy, a jelenetet ábrázoló  festményen
   Szent József látható, amint vezeti a szamarat, amelynek hátán az ölében  a
   kisded Jézust tartó  Mária ül.  De ezen a  képen nem  a kietlen  pusztában
   vándorolnak, hanem  egy város  utcáján mennek,  s a  háttérben lévő  házak
   ablakai és ajtói mind be vannak csukva, egyetlen embert sem látni a  Szent
   Család tagjain kívül.
   Talán jó volna kinyitnom életem  ablakát, hogy észrevegyem őket. Talán  jó
   volna kinyitnom egy ajtót, hogy beléphessenek életembe

„Elvitték az Urat a sírból,

   A hét első napján (Húsvétvasárnap),  kora reggel, Mária Magdolna  elfutott
   Simon Péterhez és  a másik  tanítványhoz, akit Jézus  szeretett, és  hírül
   adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!”  Péter
   és a  másik tanítvány  elindult,  és a  sírhoz  sietett. Futottak  mind  a
   ketten, de a másik  tanítvány gyorsabban futott,  mint Péter, és  hamarabb
   ért a sírhoz. Benézett, és látta  az otthagyott gyolcsleplet, de nem  ment
   be. Közben odaért Simon Péter is. Ő  is látta az otthagyott lepleket és  a
   kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez  nem volt együtt a leplekkel,  hanem
   külön feküdt összehajtva egy  helyen. Akkor bement  a másik tanítvány  is,
   aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt.
   Jn 20,2-8

   Elmélkedés:

   Szent János evangéliumát olvasva feltűnik, hogy látásmódja mennyire  eltér
   a másik három evangélistához  képest. Ő nem  a konkrét eseményeket  tartja
   fontosnak, hanem a  háttérből előtűnő  isteni szándékra  vagy a  felébredő
   emberi hitre figyel. Amíg Máté, Márk és Lukács sokszor egészen részletesen
   leírják  egy-egy  csoda  körülményeit,  addig  János  inkább  Jézus  belső
   indítékait és az emberek jellemét mutatja be. Azt igyekszik megválaszolni,
   hogy mi indítja az Urat a csodatettekre, s mi motiválja az embereket, hogy
   Jézushoz menjenek, illetve hogyan változtatja meg őket a találkozás vagy a
   csodában  való  részesedés.  János  evangélista  tehát  a  földi  dolgokat
   szemlélve megsejti a  mennyei valóságokat,  az egyszerű  szavak mögött  az
   isteni igazságot, s ezt akarja nekünk átadni evangéliumában.
   A jánosi látásmód titkát tárja fel  az ő mai ünnepén olvasott  evangéliumi
   részlet, amely arról szól, hogy húsvétvasárnap hajnalban az asszonyok hírt
   visznek az apostoloknak Jézus üres sírjáról. Ennek hallatán Péter és János
   a sírhoz sietnek. Ott mindketten  ugyanazt látják, de csak egyikük,  János
   hisz, legalábbis  a szövegben  így szerepel.  Néha mi  is Péterrel  együtt
   nézzük a jeleket, de mégsem  értjük meg azok üzenetét. Péterhez  hasonlóan
   nekünk is szükségünk van a Feltámadottal való találkozásra, hogy eljussunk
   a hitre. Pedig milyen jó volna  néha csak a jelek alapján Jánossal  együtt
   megérteni a dolgokat és hinni.

Jézus így szólt tanítványaihoz:

   Abban az  időben  Jézus így  szólt  tanítványaihoz: Legyetek  óvatosak  az
   emberekkel szemben,  mert  bíróság  elé  állítanak,  zsinagógáikban  pedig
   megostoroznak benneteket. Miattam  helytartók és  királyok elé  hurcolnak,
   hogy tanúságot  tegyetek  előttük  és a  pogányok  előtt.  Amikor  átadnak
   benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek,  hogyan és mit mondjatok.  Abban
   az órában megadatik majd  nektek, hogy hogyan  beszéljetek. Hiszen nem  ti
   fogtok beszélni, hanem  Atyátok Lelke  szól majd  belőletek. Halálra  adja
   akkor a testvér a testvérét, az apa a gyermekét, a gyermekek pedig szüleik
   ellen támadnak,  hogy vesztüket  okozzák.  Miattam mindenki  gyűlölni  fog
   titeket. De aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül.
   Mt 10,17-22

   Elmélkedés:

   Karácsony másnapján Egyházunk első  vértanúját, Szent Istvánt  ünnepeljük.
   Szent Lukács evangélista az Apostolok Cselekedetei írásában részletesen és
   hosszan írja le István történetét (6. és 7. fejezet). Ebből kiderül,  hogy
   ő is ahhoz a  hét férfiból álló csoporthoz  tartozik, akiket az  apostolok
   bíztatására  a  hívek  maguk   közül  kiválasztanak,  hogy  az   adományok
   osztásánál segédkezzenek, s ennek  köszönhetően maguk az apostolok  jobban
   az igehirdetésnek  szentelhessék  életüket.  Lukács  így  jellemzi  a  hét
   személyt: „jó hírben álló, Szentlélekkel és bölcsességgel eltelt” férfiak,
   illetve István esetében hozzáteszi, hogy „eltöltötte őt a hit.”
   Azért fontos ez a kijelentés, mert a történet során ezt követően  jelennek
   meg István  ellenfelei,  akiket  eltöltött  az  irigység,  a  gyűlölet,  a
   féltékenység. Maga  István mondja  hozzájuk intézett  beszéde végén,  hogy
   „mindig  ellenálltak  a  Szentléleknek.”  Ellenállásuk,  gyűlöletük  odáig
   vezet, hogy halálra ítélik és megkövezik Istvánt. Vértanúhalálának leírása
   pontosan megjelöli az utat, ahová a Krisztushoz való hűség, a hitben  való
   kitartás vezet, ugyanis halála pillanatában  István szemét az égre  emelve
   meglátta Isten dicsőségét és az Emberfiát, azaz Jézust a mennyben. Ő tehát
   végigjárta a hit útját,  és a döntő pillanatban  kiállta a próbát s  méltó
   lett arra,  hogy Jézusért  életét áldozza.  Nem tagadta  meg hitét,  hanem
   hűséges maradt. Ha hűségesek maradunk, az üdvösségre jutunk.

„Menjünk hát Betlehembe,

   Miután az  angyalok  visszatértek a  mennybe,  a pásztorok  így  biztatták
   egymást: „Menjünk hát Betlehembe, nézzük  meg a történteket, amelyeket  az
   Úr hírül  adott  nekünk!” El  is  mentek sietve,  és  megtalálták  Máriát,
   Józsefet  és  a  jászolban  fekvő  Kisdedet.  Miután  látták,  elbeszélték
   mindazt, amit  már korábban  megtudtak a  Gyermekről. Aki  csak  hallotta,
   csodálkozott  a  pásztorok   elbeszélésén.  Mária   pedig  szívébe   véste
   szavaikat,  és   gyakran  elgondolkodott   rajtuk.  A   pásztorok   ezután
   hazatértek. Dicsérték  és magasztalták  Istent mindazért,  amit láttak  és
   hallottak, pontosan úgy, amint előre megmondták nekik.
   Lk 2,15-20

   Elmélkedés:

   Karácsonyi csomagolás
   Bertolt  Brecht,  német  drámaíró  és  költő  A  jó  Isten  csomagja  című
   elbeszélésében egy érdekes karácsonyt mesél el. A történet az 1900-as évek
   elején az  amerikai Chicagóban  játszódik. A  nap mint  nap  munkaalkalmat
   kereső munkások esténként  egy kiskocsmában gyűlnek  össze, így  karácsony
   estéjén is. Az ünnepinek, meghittnek vagy szeretetteljesnek egyáltalán nem
   nevezhető hangulaton úgy próbálnak javítani, hogy megajándékozzák egymást.
   Mivel ezen a helyen ajándékozásra nem készültek előre és kevéske  bérükből
   sem futja sokra, jobb  híján horpadt konzervdobozokat, kicsorbult  bicskát
   és hasonló dolgokat adnak egymásnak.  Az egyik törzsvendég egy  mindenkire
   aggódva tekintő, szűkszavú férfi. Látszik rajt, hogy valami eltitkolt  ügy
   miatt állandó félelemben él. Egyesek azt gyanítják, hogy talán a hatóságok
   is keresik valamilyen  bűnügy miatt. Gondolták,  most ráijesztenek  kissé.
   Számára ugyanis  azt  találták ki,  hogy  egy régi  postai  címkönyvből  a
   rendőrség címeit felsoroló lapokat kitépik,  s ezt kapja. Hogy  meglepetés
   is legyen a dologban, egy friss  újság papírjába csomagolták a lapokat.  A
   férfi zavartan vette át az ajándékot, ujjaival próbálta kitapintani,  hogy
   mit rejthet  a  csomag, de  ekkor  váratlan dolog  történt.  Pillantása  a
   csomagolóanyagként  szolgáló   újságra   esett,   tekintete   egy   cikkre
   szegeződött, s  úgy olvasott,  ahogyan  embert még  olvasni nem  láttak  a
   munkások, majd pedig úgy kezdett  ragyogni az örömtől, ahogyan embert  még
   örülni nem láttak azelőtt. „Azt olvasom ebben az újságban, – szólal meg  –
   hogy az  ügyet felderítették.  Ezek  szerint bebizonyosodott,  hogy  semmi
   közöm hozzá, én ártatlan vagyok!” A munkások rögtön megértették, hogy  egy
   bűncselekménnyel vádolták, de kiderült ártatlansága, s ezt most, karácsony
   éjszakáján tudta meg az újságcikkből. Néma csend lett, majd pár  másodperc
   múlva felszabadult  ujjongás  tört  fel  az  egész  társaságból.  Hajnalig
   ünnepeltek, de addigra talán el is felejtették, hogy a jó Isten találhatta
   ki ezt az újságpapír csomagolást. A tréfának szánt ajándékot, amelyben  az
   emberi rosszaság árnyoldala is felfedezhető, Isten ügyesen becsomagolta.
   A karácsonyt  az  ajándékozás ünnepének  szokás  nevezni.  Megajándékozzuk
   családtagjainkat, a hozzánk közelebb állókat, mert jó érzés így  kimutatni
   szeretetünket   irántuk.   És   ajándékokat   kapunk    családtagjainktól,
   munkatársainktól, a  talán olyan  személytől is,  akitől nem  számítottunk
   semmire. Jó érzés ajándékot  kapni, mert meg  vagyunk győződve róla,  hogy
   szeretetükről tanúskodik  az ajándék.  Mindezeken túl  észre kell  vennünk
   Isten ajándékát. Észre kell vennünk,  hogy a karácsonyi ajándékozás  abból
   fakad, hogy Isten ad ajándékot az embereknek, Isten ad ajándékot nekünk. A
   karácsonyi  ajándékozás  onnan  indult  el,  hogy  Isten  egykor,  azon  a
   betlehemi éjszakán megajándékozta az  emberiséget. A betlehemi Gyermek,  a
   kis Jézus a jó Isten  ajándéka. Szeretetből fakadó ajándéka számunkra.  Ha
   nem tudatosítjuk ezt,  vagy ha nem  fogadjuk el Istentől  az ő  ajándékát,
   akkor minden egyéb ajándék keveset ér.
   E napok egész ajándékozási  világünnepét Isten becsomagolja az  evangélium
   lapjaiba.  A  világ  összes  ajándékát,  a  földkerekség  minden  emberét,
   ajándékozókat  és  megajándékozottakat  egyaránt,  Isten  becsomagolja   a
   karácsonyi üzenet örömhírébe. Sokan észre sem  veszik a jó Istennek ezt  a
   kis trükkjét,  letépik az  ünnepről  a csomagolást,  értéktelen  papírként
   tekintenek rá  és  félredobják.  Arra a  veszélyre  szeretném  felhívni  a
   figyelmet,  hogy  ha  eltávolítjuk   a  karácsony  vallási  tartalmát   és
   félredobjuk az Isten Fia születéséről szóló örömhírt, csupán üres, rozsdás
   konzervdobozzá  válik  értékesnek  hitt   ajándékunk.  Figyeljünk  oda   a
   karácsonyi örömhírre!  Hallgassuk úgy  az  angyalok énekét,  mintha  sosem
   hallottuk volna, mert bár  minden esztendőben hallhatjuk ilyentájt,  mégis
   minden évben új öröm ébred szívünkben általa. Induljunk úgy el a betlehemi
   pásztorokkal, hogy csodát akarunk látni.  Olyan Gyermeket, akit még  sosem
   láttunk, mert bár minden  évben odatérdelhetünk jászola  elé, ő mindig  új
   arcát  mutatja  nekünk.   Sugározzon  rólunk  olyan   öröm,  mintha   most
   találkoztunk volna  vele  először, mert  bár  minden évben  eljön  közénk,
   mindig új boldogságot,  új szeretetet gyújt  szívünkben. Figyeljünk oda  a
   karácsonyi örömhírre!  Ha megakad  a szemünk  az evangélium  hírén,  abban
   felszabadító, megváltó, ujjongásra okot  adó szavakat olvashatunk:  Velünk
   az Isten! Megszületett a Megváltó!

„Áldott az Úr,

   Abban az időben Zakariás,  János atyja eltelt  Szentlélekkel, és ezekre  a
   prófétai szavakra nyílt az ajka:
   „Áldott az  Úr, atyáink  Istene,  mert meglátogatta  és megváltotta  az  ő
   népét;  erős   szabadítót   támasztott  minekünk   szolgájának,   Dávidnak
   családjából. Amint szólott a szentek szájával, ősidők óta a próféták  ajka
   által, megszabadít  az  ellenség kezéből,  mindazoktól,  akik  gyűlölettel
   néznek minket;  atyáinkkal  irgalmat  gyakorol,  hogy  szent  szövetségére
   emlékezzék, az  esküre, amelyet  Ábrahám atyánknak  esküdött, hogy  nekünk
   váltja be, amit ígért;  hogy félelem nélkül  és megszabadulva az  ellenség
   kezéből, neki szolgálatot teljesítsünk: szentségben és igazságban  járjunk
   előtte napról napra, amíg élünk.
   Téged pedig, gyermek, a fölséges  Isten prófétájának fognak mondani,  mert
   az Úr előtt jársz, egyengetni az  ő útját; az üdvösség ismeretére  tanítod
   nemzetét, hogy bocsánatot nyerjen minden bűnük Istenünk irgalmas szívétől,
   amellyel meglátogat minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon
   azoknak, akik sötétségben és halálos  homályban ülnek, lépteinket pedig  a
   béke útjára vezérelje.”
   Lk 1,67-79

   Elmélkedés:

   Némasága után  Zakariás Istent  magasztalja  imájában, amelyben  szó  esik
   arról, hogy az eljövendő Messiás Dávid király családjának  leszármazottja.
   Jézus korában sokan hitték, hogy a Messiás helyreállítja majd a  királyság
   intézményét és magához  ragadja a  politikai hatalmat,  illetve az  ország
   vezetését. Ez a nézet azért is volt abban az időben népszerű, mert a zsidó
   nép a Római Birodalom fennhatósága alatt állt, és sokan hittek abban, hogy
   a Messiás  biztosítani  fogja  az ország  függetlenségét,  önállóságát  és
   megszabadítja a  népet az  idegen  uralomtól. Jézus  azonban  egyértelműen
   visszautasítja ezeket az  elképzeléseket. Gondoljunk csak  például arra  a
   jelenetre, amikor  a  csodálatos  kenyérszaporítást  követően  az  emberek
   királlyá akarják tenni, de  ő ezt nem  engedi. Visszautasította, mert  nem
   evilági uralomra  törekedett, hanem  Isten  országát hirdette  meg,  amely
   ország megvalósulása az ő eljövetelével kezdődött meg.
   Imájának végén  Zakariás a  sötétségben élők  számára fényt,  világosságot
   hozó Messiásról beszél. A sötétségben eltévedünk, elvesztjük az  útirányt.
   A  sötétségben  elveszítjük  biztonságérzetünket.  A  tényleges   sötétség
   veszéllyel  jár.  Ugyanakkor  a   sötétség  jelképez  egy  Isten   nélküli
   állapotot. Isten fényt hoz a világba az emberek számára azzal, hogy ő maga
   a világosság. Ha  követem a betlehemi  csillag fényét, megtalálom  Jézust,
   életem igazi világosságát!

Áldot Karácsonyi Űnepek
et kivánok minden ismerösömnek és egy Békés Boldog Uj Évet

Erzsébet szülésének ideje,

   Amikor  elérkezett   Erzsébet   szülésének  ideje,   fiúgyermeket   szült.
   Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr,
   és  együtt  örült   vele  mindenki.   A  nyolcadik   napon  jöttek,   hogy
   körülmetéljék a  gyermeket. Atyja  nevéről Zakariásnak  akarták hívni.  De
   anyja ellenezte: „Nem,  János legyen a  neve.” Azok megjegyezték:  „Hiszen
   senki  sincs  a  rokonságodban,  akit  így  hívnának!”  Érdeklődtek   erre
   atyjától, hogyan  akarja őt  nevezni. Atyja  írótáblát kért,  és ezeket  a
   szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki  pedig
   megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és  magasztalta
   Istent. Akkor félelem szállta meg  az összes szomszédokat, és Júdában  meg
   az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla,
   elgondolkodva mondta: „Mi lesz  ebből a gyermekből?  Hiszen nyilván az  Úr
   van vele.”
   Lk 1,57-66

   Elmélkedés:

   Életünk  egy  hajszálon  függ  –   szokták  mondani  az  emberek,   amikor
   megtapasztalják az élet végességét, azt, hogy mennyire gyorsan véget érhet
   az életünk. Mert szeretjük irányítani, kézben tartani a dolgokat. De  hogy
   mikor kezdődik  vagy végződik  az élet,  az nincs  a kezünkben.  Törékeny,
   sérülékeny az élet, talán valóban egy  hajszálon függ. A hívő ember  mégis
   inkább azt  mondja,  hogy  élete  Isten  kezében  van.  Neki  köszönhetjük
   létezésünket és  annak  kezdetét,  és az  ő  irgalmának  köszönhető,  hogy
   eljuthatunk halálunk után őhozzá, az üdvösségre, az örök életre.
   Mennyire irgalmas az emberiséggel, velünk az Atya! Az ószövetségi időkben,
   a Megváltót megelőző  időkben elküldi  követeit, a prófétákat,  s az  idők
   teljességében egyszülött Fia jön közénk a földre. Az advent mindig az Atya
   szeretetére és irgalmára emlékeztet minket. A Betlehemben megszülető Jézus
   személyében testet ölt az  irgalom. Jézus messiási  küldetése az, hogy  az
   Atya irgalmát földközelbe, emberközelbe  hozza. Amikor annak  örvendezünk,
   hogy velünk az  Isten, akkor  benne rejlik az  is, hogy  velünk van  Isten
   irgalma, az ő szeretetből fakadó megbocsátása megtapasztalható számunkra.
   Amikor a szent  éjjelen hamarosan jászol  elé térdelünk és  a kis  Jézusra
   nézünk, gondoljunk arra,  hogy mennyire  irgalmas hozzánk az  Isten! Az  ő
   irgalmától, szeretetétől, jóságától és könyörületétől függ üdvösségünk.