„Ne félj, csak higgy!

   Abban az  időben, amikor  Jézus    bárkávalaismét  átkelt a  Genezáreti-tó
   túlsó partjára, a parton  nagy tömeg sereglett  köréje. Ekkor odajött  egy
   Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója,  s mihelyt meglátta őt, a  lába
   elé borult,  és nagyon  kérte: „Halálán  van  a lányom.  Jöjj, tedd  rá  a
   kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele.
   Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte. Volt ott egy asszony, aki  már
   tizenkét  éve  vérfolyásban  szenvedett.  Sok  orvos  sokféle  kellemetlen
   kezelésnek vetette  alá:  Mindenét  rájuk költötte,  de  hasztalan,  egyre
   rosszabbul lett.  Hallott  Jézusról,  ezért  átfurakodott  a  tömegen,  és
   hátulról megérintette  a ruháját,  így gondolkodott  magában: „Ha  csak  a
   ruháját érintem  is,  meggyógyulok.”  És azonmód  megszűnt  a  vérfolyása.
   Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban észrevette,  hogy
   erő ment ki belőle. Megfordult  a tömegben, és megkérdezte: „Ki  érintette
   meg a  ruhámat?” Tanítványai  ezt válaszolták:  „Látod, hogy  szorongat  a
   tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett,  hogy
   lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz  tudta,
   hogy mi történt vele  –, odaborult eléje, és  őszintén bevallotta neki  az
   igazságot. Ő így  szólt hozzá: „Leányom,  hited meggyógyított téged.  Menj
   békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”
   Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és  közölték:
   „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így
   bátorította a  zsinagóga  elöljáróját: ”   „Ne félj,  csak  higgy!Péteren,
   Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén  kívül senkinek sem engedte meg,  hogy
   vele menjen.  Amikor odaértek  az elöljáró  házához, nagy  riadalmat,  sok
   siratót és jajgatót látott. Bement  és így szólt hozzájuk: „Mit  lármáztok
   itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok  kinevették.
   Ő azonban  mindenkit  kiparancsolt,  maga mellé  vette  a  gyermek  apját,
   anyját, s kísérőivel együtt  bement (a helyiségbe),  ahol a gyermek  volt.
   Megfogta a kislány  kezét, és azt  mondta neki: „Talita  kúm”, ami  annyit
   jelent: „Kislány, mondom neked, kelj  föl!” A kislány azonnal fölkelt,  és
   járni kezdett.  Tizenkét éves  volt.  Azok pedig  magukon kívül  voltak  a
   csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy  ezt a dolgot senki meg  ne
   tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.
   Mk 5,21-43

   Elmélkedés:

   Jairusnak, a  zsinagóga  elöljárójának  meghozzák  szolgái  a  hírt,  hogy
   kislánya meghalt. Ezt  követően hangzik  el Jézus  kijelentése: „Ne  félj,
   csak higgy!” (Mk 5,36). Jairus tehát az egyik oldalról a szolgákat hallja,
   akik azt  mondják, hogy  nincs semmi  értelme annak,  hogy a  Mester az  ő
   házába menjen, mert életében még tudott volna segíteni a beteg kislánynak,
   de ha már meghalt, akkor  ő sem tud tenni  semmit. A másik oldalról  pedig
   elhangzik a  bátorító szó  Jézus részéről.  Az elöljáró  ott áll  a  halál
   könyörtelen ténye  és a  jézusi ígéret  között. Melyiknek  higgyen?  Kinek
   higgyen? Kinek a  szava az igazság?  Kié lesz a  végső győzelem? A  halálé
   vagy az életé?  Döntését meghozza, nem  hallgat a szolgákra  és nem  vonja
   vissza kérését. Jézus a házába  megy, feltámasztja a leányt és  visszaadja
   őt  családjának.  Mit  érezhetett  Jairus  ebben  a  pillanatban?  Ahogyan
   korábban hite legyőzte félelmét, most az öröme győz a szomorúság felett.
   Milyen nehéz nekünk elhinnünk,  hogy az élet győz  a halál felett.  Milyen
   nehéz elhinnünk, hogy a végső  szó a feltámadásé. Milyen nehéz  elhinnünk,
   hogy ahol  az  ember már  nem  lát reményt,  Isten  ott is  talál  kiutat,
   megoldást. Vajon elég erős-e a hitünk ahhoz, hogy legyőzze félelmeinket és
   aggodalmainkat? Csak akkor volna okunk a haláltól való félelemre, ha Jézus
   nem ígérte volna meg nekünk a feltámadást és az örök életet