„Bizony, bizony, mondom nektek:

   Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a
   kapun megy  be a  juhok aklába,  hanem  máshol, az  tolvaj és  rabló.  Aki
   viszont az ajtón megy be,  az a juhok pásztora. Az  őr ajtót nyit neki,  a
   juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket.
   Miután mind kivezette, előttük halad, és  a juhok követik, mert ismerik  a
   hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját
   nem ismerik.”
   Jézus ezt a hasonlatot  mondta nekik, de ők  nem értették meg, hogy  miről
   beszél. Jézus  ezért így  folytatta: „Bizony,  bizony, mondom  nektek:  Én
   vagyok az ajtó  a juhok  számára. Akik  előttem jöttek,  azok tolvajok  és
   rablók. Nem is  hallgattak rájuk a  juhok. Én vagyok  az ajtó: aki  rajtam
   keresztül megy be, az  üdvözül, ki- és bejár,  s legelőre talál. A  tolvaj
   csak azért jön, hogy  lopjon, öljön és pusztítson.  Én azért jöttem,  hogy
   életük legyen, és bőségben legyen.”
   Jn 10,1-10

   Elmélkedés:

   Titok és csoda
   A fiú csak nyolc éves volt. Későn vették észre nála a vakbélgyulladást. Az
   utolsó pillanatban  került a  kórházba. Az  orvosok nem  sok jóval  tudták
   bíztatni aggódó  édesanyját, aki  kétségbeesetten könyörgött  nekik,  hogy
   mentsék meg egyetlen fia  életét. A fiú mindent  megkapott, ami egy  korán
   megözvegyült  asszony   kevéske   fizetéséből  tellett.   Édesanyja   most
   tehetetlennek érezte magát, de nem esett abba a hibába, hogy Istent okolja
   nehéz  sorsáért,  gyermeke  váratlan  betegségéért.  Ezekben  a   hetekben
   munkahelye, a kórház és a templom között ingázott. Otthon alig volt,  csak
   a jó Isten tudhatta, hogy  mikor aludt, pihent-e egyáltalán. A  templomban
   egy alkalommal a plébános, aki jól ismerte nagy gondját, fia súlyos baját,
   kissé erőteljesen szólt  rá: „Maga csak  ne sírjon! Elég,  ha imádkozik  a
   fiáért.” Akkor rosszul  estek neki e  szavak, mert úgy  gondolta, hogy  az
   atya nem  érzi át  baját. Karácsony  előtt elmondta  az atyának,  hogy  az
   ünnepre,  legalább  néhány  napra,  haza   akarja  vinni  fiát.  Az   atya
   határozottan mondta neki, hogy  ne vigye sehová, majd  ő intézi a  sorsát.
   Így történt, hogy a  plébános az akkor  már lábadozó kisfiút  karácsonykor
   kihozta a kórházból és elvitte az éjféli misére. Ott voltak az orvosok  és
   a nővérek is, mindenki, aki éppen  nem volt ügyeletben. Az atya ezekkel  a
   szavakkal adta át a fiút édesanyjának: „Ezzel a fiúval még terve van a  jó
   Istennek.” S mivel az asszony könnyekre fakadt, hozzátette: „Maga csak  ne
   sírjon! Elég, ha  imádkozik a  fiáért.” Ha  csak ennyi  lenne a  történet,
   valószínűleg karácsonykor mondtam volna el.  Egyetlen oka van annak,  hogy
   ma, a Papi  és szerzetesi  hivatások világnapján  idézem fel  ezt az  igaz
   esetet: 18  év múlva  a  plébános harmadszor  is megismételte  jól  ismert
   szavait. Ez a fiú újmiséjén történt. Ekkor mondta az örömkönnyeket hullató
   édesanyának: „Maga  csak  ne  sírjon!  Elég, ha  imádkozik  a  fiáért.  Ha
   imádkozik pap fiáért.”
   Senki ne vonja  le azt a  következtetést e történet  alapján, hogy  minden
   olyan fiúnak papnak kell lennie,  aki átesett egy komolyabb betegségen,  s
   abból szinte csodaszerűen felgyógyult. Mert Isten különféle módokon  hívja
   meg azokat, akiket kiválaszt a papi szolgálatra. Előfordulhat, hogy valaki
   egy súlyos betegségben már kiskorában  megérzi Isten közelségét és  később
   szeretné visszaadni az embereknek  azt a jóságot,  amit ő Istentől  kapott
   szülei, az emberek, az orvosok vagy az érte imádkozók által. De ennek akár
   az ellenkezője is előfordulhat, tudniillik az, hogy valaki  gyermekkorában
   egyáltalán nem kapott  vallásos nevelést családjában,  nem volt  semmilyen
   kapcsolata az Egyházzal,  csak később ismerte  meg Krisztus szeretetét,  s
   évek múltán  Isten hívására  a gyermekek  és a  fiatalok hitre  nevelésére
   szenteli  életét.   Nem  tudhatjuk,   hogy  melyik   oltár  mellett   álló
   minisztránsból vagy a  szentmisén édesanyja mellett  ülő fiúból lesz  évek
   múlva pap, mert Istennek ez a terve vele. S ha ez az isteni terv most  még
   titok is számunkra, mégis imádkozzunk értük, hogy felismerjék hivatásukat,
   azt a feladatot, amit Isten szán nekik.
   És ha már a  titok szót említettem a  papi hivatással kapcsolatban,  akkor
   érdemes egy  gondolatot  szentelnünk  annak,  hogy  a  pap  tevékenységét,
   szolgálatát mennyi  titok veszi  körül. Nem  titkolózásra gondolok,  hanem
   arra, hogy milyen titokzatos módon működik az isteni kegyelem a pap által.
   Titok és  csoda  az, amikor  Isten  gyermekévé  válik az  a  gyermek  vagy
   felnőtt,  akinek  fejére  vizet  önt  a  pap  a  keresztelés   szertartása
   alkalmával. Titok  és  csoda  az,  hogy  megszabadul  bűneitől  a  bűnbánó
   személy, akit a pap által közvetített feloldozás révén megérint az  isteni
   irgalom  a  szentgyónásban.  Felsorolhatnánk  valamennyi  szentséget,   de
   befejezésül csak  egyet említsünk  még meg,  ami talán  a legfontosabb.  A
   legnagyobb titok és csoda az,  amikor a pap imádsága  által a kenyér és  a
   bor  az  Úr  testévé  és  vérévé  változik  a  szentmisében.   Imádkozzunk
   rendszeresen azért,  hogy  Isten küldjön  papokat,  akik Krisztust,  a  Jó
   Pásztort követve szolgálják  az emberek üdvösségét  és jelenvalóvá  teszik
   számukra Isten titkait és csodáit!