Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek,
amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik.
Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek
és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk
szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva
voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással
útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak,
ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki
nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi
történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy
hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink
kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi
azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már
három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket.
Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a
hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt
állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy
találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem
látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek
vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett
elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen
kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna
menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és
lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz
ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta
nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor
azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt
hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és
visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és
társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és
megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan
ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35
Elmélkedés:
Az emmauszi úton
Az elmúlt vasárnapi elmélkedésben Tamás apostollal kapcsolatban
nagypéntekre és Jézus sebeire utaltunk vissza, ma pedig az emmauszi
tanítványok történetét hallgatva gondolatban érdemes visszapillantanunk a
nagycsütörtöki eseményre, az utolsó vacsorára. A kételkedő Tamás apostol
számára nem volt elegendő társainak beszámolója arról, hogy megjelent a
feltámadt Jézus. Egy héttel később a sebhelyek, mint jelek segítették őt
az Úr felismerésében. A Jeruzsálemből hazafelé, Emmauszba tartó két
tanítvány számára sem volt elegendő, hogy hallhatták Jézus szavait az
úton, nekik is szükségük volt egy jelre, ami megnyitotta látásukat. Ez a
jel a kenyértörés volt. Jézus ugyanazt tette asztalukhoz leülve, amit az
utolsó vacsorán is tett, megtörte a kenyeret.
Mély jelentésű a Jeruzsálemből Emmauszba indulás. A visszatérés jelképe.
Évekkel korábban e helyről érkezett a két tanítvány, hogy Jézus követői
legyenek. És most ide térnek vissza, mintha nem történt volna semmi,
illetve ami történt Mesterükkel, az kudarcnak nevezhető. Sok reményt
fűztek Jézushoz, de minden szertefoszlott halálával. Ők maguk mondják:
„Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt” (Lk 24,21). Az ő
szemszögükből úgy tűnik, hogy tanítványi életük véget ért, vissza kell
térniük oda, ahonnan elindultak. Életük ott folytatódik, ahol abbahagyták
akkor, amikor Jézus nyomába szegődtek. Nem csak ők ketten gondolkoznak
így, hanem az apostolok is. Gondoljunk, csak Péterre, akit a feltámadás
után ismét ott találunk a Tibériás-tó partján. Ezt mondja
apostoltársainak: „Megyek halászni.” A többiek pedig ezt válaszolják: „Mi
is veled megyünk” (Jn 21,3). Mintegy három évvel korábban ezen a helyen
találkoztak először Jézussal, itt szólította meg őket, e helyen hívta el
őket a halászháló mellől, hogy emberhalászokká legyenek. És most ők újra
itt vannak, visszatérnek eredeti mesterségükhöz, mert Jézus meghalt.
Az emmauszi két tanítvány számára fordulópontot jelent a kenyértörés.
Felismerik az Urat és azonnal visszaindulnak Jeruzsálembe. Csalódottan
jöttek, de most lelkesen mennek vissza. Kételkedve jöttek, de most már hit
ébredt bennük. Nem értették hivatásukat, de most már tudják, hogy a
feltámadás tanúi és hirdetői lettek.
Az eltávolodás és újbóli közeledés az emmauszi tanítványok esetében a
közösséghez való viszonyukban is megfigyelhető. Kezdetben ők is együtt
vannak a tanítványokkal, velük együtt értesülnek arról, amit az asszonyok
mondanak, aztán pedig elhagyják ezt a közösséget. A Feltámadottal való
találkozás arra indítja őket, hogy visszatérjenek ehhez a közösséghez és
elmondják a közösség többi tagjának élményüket.
Mit tanít nekünk a történet? Jézus Krisztus feltámadása óta a
csalódottság, a kétségbeesés, a félelem, a kishitűség bűn, aminek nincs
helye az életünkben. Mert amikor engedem, hogy ezek a negatív érzések
felerősödjenek bennem és eluralkodjanak életemen, akkor eltávolodok
Istentől, elszakítom magamat tőle, és ebben az értelemben bűnt követek el.
Amikor beletörődötten elfogadok egy helyzetet, kényszerűen elfogadom a
látszatot, amely ténynek mutatkozik számomra, vagy amikor úgy vélem, hogy
már nem tudok változtatni semmit, akkor azon a bizonyos emmauszi úton
járok, és ez az út távol visz az Istentől a szent helyektől, a kereszt
titkától, a feltámadás eseményétől. Jézus olyan jelet mutat, amely
visszafordít ezen az úton, hogy reménnyel a szívemben, bátran és lelkesen
keressem Isten közelségét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése